Nyelvtudományi Közlemények 90. kötet (1989)

Szemle – Ismertetések - Salánki Zsuzsa: Mikko Korhonen: Finno-ugrian Language Studies in Finland 191

Setälä rendkívüli hatásával, az Újgrammatikus módszerek feltétel nélküli tiszteletével magyarázza Korhonen azt, hogy Genetz, aki részben más tudományos álláspontot képviselt s más gyakorlatot folytatott, saját korában és a közvetlenül azt követő időszak tudományos értékelésében méltatlanul háttérbe szorult. Korhonen, értékelve s összefoglalva a „konzervatív úttörőnek" minősített Genetz munkásságát, utal a vele kapcsolatban felmerült, szerteágazó vélekedésekre és igazságot szolgáltat neki. Genetz „felfedezése" és elismerése lényegében az 1950-es évekre megy vissza. Ma már vitathatatlan, hogy fonetikai munkássága, a finnugor alapnyelv mássalhangzóival foglalkozó dolgozatai, a finn, lapp és mordvin nyelv első szótagi magánhangzóiról írott tanulmányai meghaladták korát. Korhonen Genetz 1891-ben megjelentetett lapp szótárát sem tartja elhibázottnak. Épp ellenkezőleg, szerinte az e munkában használt morfonematikus átírás, valamint a nyelvtörténeti kutatásban úttörő módon alkalmazott hangstatisztikai módszerek mintegy a fonológia és strukturalizmus előfutárává teszik. Az újgrammatikus elvekkel összhangban, s immár nagy elméleti felkészültséggel tovább folytatódtak a gyűjtőutak. Genetz és Setälä is folytatott gyűjtéseket, ám mellettük felnőtt egy egész nemzedék, mely évekig tartó terepmunkával hozta létre azokat a hatalmas gyűjteményeket, melyek napjainkig megalapozzák a további kutatásokat. Miként a szerző megjegyzi, az ekkor folytatott gyűjtések nélkül nehéz lenne elképzelni a finnugor tudományt. Méltán szentel külön fejezetet H. Paasonen, Y. Wichmann, K.F. Karjalainen, A. Kannisto tevékenységének. E kutatók doktori értekezéseiket még a saját maguk által gyűjtött anyag alapján írják. Az általuk gyűjtött szövegek, szótári feljegyzések valóban figyelmet érdemelnek. Rendkívüli értéküket az adja, hogy a változó, s néha sajnos eltűnő nyelv mellett az eltűnő hagyományt is rögzítik. Kiadásuk gyakran a következő nemzedékekre maradt. Külön fejezet foglalja össze a lapp nyelv kutatóinak (F.G. Aimä, T.I. Itkonen, E. Lagercrantz), majd a szamojéddal foglalkozók (T.V. Lehtisalo, K. Donner) tevékenységét s röviden megemlékezik M. Räsänen, A. Sotavalta, Y.H. Toivonen, J. Kalima munkásságáról is. Talán a jelentősebb gyűjtők expedícióinak részletes leírása mellett nem lett volna haszontalan kutatóútjaiknak térképen való szemléltetése sem. Az ezt követő fejezetek kidolgozása már jóval vázlatosabbnak mondható. Bár így is információkban gazdag összefoglalás, viszonylag rövidebben, szinte lexikonszerűen tekinti át a már jelentősen differenciálódott kutatásokat. Ezek egy része — mint a finn nyelvjárások, lexikográfia, névtan —, egyre inkább szétfeszíti a finnugrisztika kereteit s önálló kutatási területet képvisel, így bemutatásuk túlnő a jelen munka célján. Másfelől, a komoly kutatások — a tárgyalt időszakban — éppen csak megkezdődtek s szinte minden esetben túlnyúlnak a címben jelzett időhatáron. A szerző természetesen nem állt meg mereven az 1918-as évszámnál, utal az ez utáni munkákra is. így viszont szükségszerű az utolsó részek vázlatos jellege, hisz értékelésük még időt s egy újabb kötetet igényel. 1918 lényegében nem tekinthető igazi korszakhatárnak. Nem jelentkezik új nyelvészeti iskola, az utolsó részben ismertetett kutatások is többnyire az újgrammatikusok hatását tükrözik. Talán annyiban határ, hogy az egymástól elváló, tovább 198