Nyelvtudományi Közlemények 90. kötet (1989)

Szemle – Ismertetések - Salánki Zsuzsa: Mikko Korhonen: Finno-ugrian Language Studies in Finland 191

szetesen régibb múltra tekinthet vissza, emeli ki az előszó, ám a bekövetkezett történelmi események és a nyelvtudomány fejlődésének köszönhetően mégis ez a korszak meghatározó jellegű a finnugor tudományok szempontjából. Miként a szerző rövid bevezetője jelzi, az ekkor kibontakozó finn nemzeti mozgalom s az a tény, hogy a finn nyelvet egyre szélesebb rétegek használták, előtérbe helyezte a finn nyelvészeti, valamint, a finnugor népekre és nyelvekre vonatkozó kutatások kifejlesztésének szükségességét. Ekkor vált a finn nyelv kultúraközvetítővé, ekkor teremtették meg az alapot a későbbi időszakok kutatásaihoz, s ekkor jöttek létre mindazok a tudományos társaságok s egyetemi katedrák, melyek máig is a finn és rokon nyelvei kutatását biztosítják. A 19. század elejére már számottevő múlt állt a finnugor kutatások mögött: a könyv első része tehát a történelmi háttérrel, a finn és a rokon nyelvek 1828 előtti kutatásával foglalkozik. Ezután tárgyalja az egyetem Helsinkibe költözését, majd az összehasonlító nyelvészet és a rokonságkutatás kezdeti, Sjögren és Castrén nevéhez fűződő szakaszát. Ezt követi a Lönnrot és Ahlqvist korának nevezett kibontakozás. Nagyjából a könyv második — igen lényeges — harmadát teszi ki az a rész, mely Az újgrammatikus korszak címet viseli. A korszak általános jellemzése mellett Genetz és Setälä tevékenységével, a nevesebb kutatókkal ismertet meg. A harmadik harmadban önálló fejezeteket szentel a századfordulón jár jelentősen differenciálódott kutatási ágaknak, így a finn nyelvjárások, a balti-finn nyelvek, a finn irodalmi nyelv, a finn és nem uráli nyelvek közti kutatásoknak, a nyelvművelő tevékenységnek, fonetikának, a lexikográfiának és a névtannak. A könyvet részletes bibliográfia és névmutató egészíti ki, végül pedig a 20. század elejének finn nyelvjárásait s az uráli népek földrajzi elhelyezkedését bemutató térkép teszi teljessé. A könyv összefoglalja mindazt, amit a finnországi finnugrisztika történetéről szükséges tudni s ezért érdemes részletesebben megismerkedni vele. A már említett első fejezet (11-34) az 1828 előtti kort ismerteti. A turkui egyetem megalapításáig a finnugor rokonságot illetően csupán szórványos megfigyelésekről beszélhetünk. Michael Agricola, és mások munkájának nyomán hamarosan felismerték, hogy a finn különbözik a lefordított művek nyelvétől. Ez már a turkui egyetem kora, melynek tudományossága néhány meghatározott téma köré csoportosult. Részint a gyakorlati szükségszerűségtől indíttatva megszülettek az első nyelvleírások, nyelvtanok, szótárak. Korhonen tárgyalja és részletesen méltatja ezeket E. Petraeus 1649-ben úttörőként megjelent latin mintán alapuló nyelvtanától G. Renvall mintegy két évszázaddal később kiadott finn-latin-német szótáráig, amely tudományos igények kielégítésére készült, s hosszú ideig az egyetlen jól használható segédeszköznek számított. A finn nyelv „felfedezése", önálló nyelv-létének tudatosítása szükségszerűen vezetett a tágabb kitekintés, a nyelvrokonság, az őstörténet kutatása felé. Felmerült, mint nálunk is, a héber, görög, latin rokonság gondolata. Érdekes, hogy D. Juslenius, akit elsősorban Aboa vêtus et nova c. könyve (1700) alapján mint e „délibábos" elméletek képviselőjét ismerik, későbbi munkáiban (pl. szótárában) a finn, lapp és balti-finn nyelveket veti össze s utal arra is, hogy némely „tatár" nép, 192