Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

A NYELVI KÉP MIBENLÉTE 47 Markiewicz 1966/68. 103—4; Hester 1967. 15; Szili 1967. 9; uő 1970. 245; Rákos P. 1971. 41 ; Zalabai 1981. 202 ; Cs. Gyímesi 1983. 22). Találkozunk azonban számos olyan szakirodalmi adalékkal is, amely részben előzményéül, részben megerősítéséül szolgálhat a kvázi-kijelentés Voigt Vilmos bevezette kategóriájának. A svéd Lars Gustafsson (1968) például különbséget tesz asszertorikus (valamit tényként állító) és pszeudo-asszertórikus (,,ál-állító", képletes, áttételes) kijelentések között (magyarul ismerteti Kanyó 1970. 412-3). Az asszertorikus kijelentés szerzője azzal az elvárással él, hogy kijelentését igaznak, meggyőződése kifejeződésének fogják fel (vö. : Markiewicz 1966/68. 114—5; Kelemen P. 1981. 240; Cs. Gyímesi 1983. 22). A pszeudoasszertórikus kijelentés viszont logikailag se nem igaz, se nem hamis, nem is tart igényt ilyenfajta verifikációra. E fiktív jellegű mondattípus különösen a metaforákban gazdag, lírai szövegekben fordul elő. Hasonló különbséget lát a szöveg egésze és a benne fellelhető jelentésalakzatok (metaszemémák) között a Rhétorique générale (RG). A metaszeméma mindig „álkijelentés" (pseudo-proposition), mert olyan ellentmondást tartalmaz, amelyet a logika elvet, a retorika viszont elfogad. A predikatív alakú vagy ilyen alakra visszavezetett metaszeméma oly módon használja a kopulát, hogy az egyszersmind önmaga ellentétét is jelenti (RG 131). A hazai szakirodalomból megemlíthetjük itt Szegedy-Maszák Mihály Krúdy-elemzését (1971. 65 kk.), amely az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című elbeszélés szövegében a valóságvonatkozás szempontjából megkülönböztet egy betű szerinti és egy metaforikus szintet. Az előbbihez tartozó kijelentéseket gyakorlatilag szó szerint veheti az olvasó, ezzel szemben a metaforikus szint elemei képes, képletes értelműek. Krúdy időnként „átkapcsol" egyik szintről a másikra, s ez az oda-vissza váltás poétikai rendező elvévé válik a novellának (i. h. 66). Végül megjegyezzük, hogy használja a kvázi-ki jelentés fogalmát Kosztolányi-könyvében Kelemen Péter is (1981. 240), bár Voigt Vilmosnál valamivel tágabb értelemben : ő ugyanis olyan nem-asszertórikus kijelentéseket is kvázi-ki jelentésnek nevez, amelyek nem trópusok, pl. „Kacagunk, ha szívünkbe szúrnak". Nem világos azonban a kritérium, amelynek alapján ez a kijelentés nem-asszertórikusnak, ill. kvázinak minősül. Akármilyen jó fogódzót kínál is azonban számunkra a nyelvi képek azonosításában az eltérő valóságvonatkozású : reális, ill. kvázi-szintű szövegdarabok megkülönböztetése, nem hallgathatjuk el azt az észrevételünket, hogy a két fokozat közti különbség sokszor nagyon is viszonylagos, ami óhatatlanul szubjektív elemeket vegyít bele az értékelésbe. Az, hogy egy szövegrészletet reális kijelentésnek minősítek-e vagy kvázinak, számos körülménytől függ : a) Függ attól, hogy szinkrón metszetben vagy diakrón folyamatként vizsgálom-e. A ,,sietnek az esték" tagmondatot Voigt Vilmos a reális kijelentés egyik példájaként említi, jóllehet ez is metafora (megszemélyesítés), ha némiképp már ex- is (vö. ÉrtSz. 5. 1192 : sietnek az évek). Azaz csak a szinkrónia szempontjából reális, történetileg inkább kvázi típusú. b) Függ attól, ami a kérdéses kijelentés előtt áll, meg attól is, ami követi — tehát a szűkebb kontextustól. Voigt Vilmos — amikor a kvázi-szint többlépcsősségére hoz példát — alapszintnek (reális kijelentésnek) minősíti ezt (i. h. 346) : ,, olvadok a hóval' ',