Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

A ÏTYELVI KÉP MIBENLÉTE 45 ban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves (9) szájak kedves, tetszetős beszédét, és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak fejem körül, (10) mintha a halál a bibliát olvasná." (Ú 7 —8)1 Amikor most utólag megpróbálom tudatosítani, mire támaszkodtam a képek megkülönböztetésében, először is arra a „stilisztikai kompetenciá"-ra hivatkozhatom (vö. Szabó Z. 1977. 163—8), amellyel kisebb vagy nagyobb mértékben minden anyanyelvi beszélő rendelkezik, E túlnyomórészt spontánul működő kompetencia a beszélő anyanyelvi műveltségéből, szépirodalmi olvasottságából és a vonatkozó másodlagos irodalom (szakirodalom) ismeretéből tevődik össze. (Ez utóbbi sem korlátozódik a szakmabeliekre, mivel stilisztikai tudnivalókat az iskolai anyanyelv- és idegennyelv-oktatás is közvetít bizonyos mértékig.) Ez azonban a dolognak csak az egyik, a szubjektív oldala. Ahhoz, hogy egy befogadó — jelen esetben ennek a tanulmánynak a szerzője — stilisztikai kompetenciáját mozgósítva több-kevesebb biztonsággal különbséget tudjon tenni kép és nem kép, ,,stilóma" és „kontextus" között, fenn kell állnia egy másik, jóval fontosabb, mert objektív természetű feltételnek is : annak ti., hogy a szemügyre vett nyelvi korpusz egyes elemei, elemcsoportjai rendelkezzenek olyan sajátossággal (sajátosságokkal), mely(ek)re támaszkodva az elemző ezeket a szegmentumokat el tudja különíteni a szöveg többi részétől, attól, ami „nem kép". Nos, ezek a sajátságok kétségtelenül megvannak, mert ha nem volnának meg, semmiféle „stilisztikai kompetencia" sem lett volna képes a bemutatott Krúdy-részletből vagy bármi másból képeket elkülöníteni. Tehát az idézett szöveg ebből a szempontból objektíve is inhomogén, azaz koherens folytonosságán belül megszakítottságot is tartalmaz. A nyelvi közlemények (különösen pedig az irodalmi művek) effajta inhomogenitásának a rétorok, esztéták, irodalmárok mindig is tudatában voltak, s metaforikusán utaltak is rá. Gaston Bachelard szerint például a költői kép „kiemelkedik" a nyelvből, egy kissé fölötte lebeg a „pragmatikus" nyelvhasználatnak (1957. 10; idézi Bouverot 1£69. 235, 41. j.). Sőt már a 18. századi francia klasszicista retorika, így Du Marsais-nak a trópusokról írott nagyszabású kézikönyve (1730) is különbséget tesz „természetes" és „képletes" nyelv között : az előbbi, az alakzatok nélküli szöveg teljesen átlátszó, s emiatt mint szöveg tulajdonképpen nem is létezik. Az alakzat (figure) sajátos rajzolatként jelenik meg ezen az áttetsző felületen, kiemelkedik belőle, fölébe kerekedik, de épp ezáltal tudatosítja bennünk nemcsak saját magának, hanem az alapjául, környezetéül szolgáló szövegnek a meglétét is. Az alakzat — így többek közt a jelentésalakzat, a nyelvi kép — teszi lehetővé számunkra, hogy a szöveget ne csupán a jelentés közvetítőjeként, hanem önmagában is érzékeljük (1. Todorov 1967/77. 36 ; vö. még Rákos P. 1971. 189). íme, a nyelv „átlátszatlanná válásának", a közlemény önmagára koncentrálódásának eszméje több mint kétszáz évvel Jakobson előtt ! Igen fontos mozzanat (tudo-1A Krúdy-idézetek lelőhelyei, az előfordulás sorrendjében: Ú = Az útitárs ( —N. N.). Bp. 1959, Szépirodalmi; NK = Nagy kópé (— Rezeda Kázmér szép élete — Az utolsó gavallér). Bp. 1957, Szépirodalmi; BÚ — Boldogult úrfikoromban (— Hét Bagoly). Bp. 1963, Szépirodalmi; N — Napraforgó (— Asszonyságok díja). Bp. 1958, Magvető.