Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honti László: Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez [Randbemerkungen zur Geschichte der ungarischen Verben mit instabilem Stamm] 49

78 HOKTI LÁSZLÓ 1949. 1). Itkonen fentebb imsertetett érvelését meggyőzőnek látom ugyan, sőt még azzal is kiegészíthetem, hogy a létigében a legkülönfélébb nyelvekben sok szabálytalanság tapasztalható. De talán az is lehetséges, hogy a lapp megfelelő egyszótagúsága másodlagos, amely lehetne szórványos korai ősfinn fejlemény vagy éppen későbbi jelenség is. A lësz ugor kori előzményében mindenesetre ugyanúgy számolnunk kell *y-s tőalternánssal is (H8y3-), mint a többi egyszótagú instabil tövű igében. 3. Az alanyi és tárgyas ragozású igealakok kettősségének kora és eredete az instabil tövű igék e. sz. 3. sz. elbeszélő múltú alakjai kapcsán Benkő szerint egytagú instabil tövű igéink elbeszélő múltjában az alanyi és tárgyas ragozású alakok hajdan egyalakúak voltak : (tők ~ ték, tői ~ tél) Hő ~ Hé, ill. (tőm ~ tém, tőd ~ téd) *tő ~ Hé (Benkő 1980. 216). E feltevés hátterében az húzódhat meg, hogy a magyar nyelvtörténet tanítása szerint a láta ~ látá eredetibb Háta formából származik -á > -a <~ -á kétirányú hangváltozás révén és az ezzel együttjárt funkciómegoszlás folytán (1. pl. Bárczi 1958a. 85 kk. ; Papp 1968. 166 — 167). A finnugor kutatások szempontjából nehéz lenne elfogadni ezt a nézetet, mert a tárgyas ragozásnak a „bölcsője" éppen az e. sz. 3. sz. igealak volt (1. pl. Hajdú 1966. 76), és mert a tárgyas ragozás elsődleges funkciója az illető mondatból hiányzó, de kontextuálisan determinált tárgyra rámutatni. Bárczi a monda ~ monda alakkettősség kialakulását az ómagyar korra teszi az -á > -a ~ -á monda > monda ~ monda) hangváltozás és az így létrejött kétféle alak (funkciómegoszlása alapján (Bárczi 1953. 331 — 332, 1958a. 85 kk., 1982. 37—38). Korábban szinte teljesen ugyanezt a magyarázatot adta elő Horger (1931. 102), és ezt vallják nyelvtörténészeink ma is (1. pl. Benkő 1980. 151-153). Bárczi e múlt idő ájé jelét az ige tő végi magánhangzójának és a finnugor eredetű *j időjel összeolvadásából keletkezettnek magyarázza, és így az ősmagyarra *mundsi ( > *mundá) alakot teszi fel (Bárczi 1982. 37). A jelen idejű, tárgyas ragozású látja j elemének nyomozásakor a következő fejlődési sorral számolt : láts (tő) -j- *si (e. sz. 3. sz. névmás) > láts -j+ H > Hátsi > Háta > Háti <*> (hangrendi illeszkedéssel :) Háta (Bárczi 1982. 121). Benkő (1980. 251 — 252) a Bárczi-féle si szekvenciának — amit ő ói-ként határoz meg (i. h.) — e-vé történt monoftongizálódását feleslegesnek tartja. Bárczi hipotézisében a következő lépés, hogy a Háta ,,ráértéssel" a jelen idejű e. sz. 3. személyű tárgyas igealakká lett, az eredetibb Háts pedig alanyivá. De mivel az előbbi teljesen megegyezett a Háta ('láta ; látá') elbeszélő múltú formával, e zavaró egyalakúságot meg kellett szüntetni: ,,Az -á egyes 3. személyű személyragban ugyan, mint láttuk, már benne volt nemcsak a tulajdonképpeni személyrag, az -i, hanem a tővéghangzó is, de a nyelvérzék ezt természetesen nem tudta elemezni, hanem egységesen az -á-ba érezte bele a személyrag funkcióját, és ezt újra a teljes tőhöz tette hozzá : ily módon tehát *vársá, Hátsá-íéle alakok keletkeztek, majd az érintkező két magánhangzó között egy hangréstöltő j fejlődött ki, a j előtt levő magánhangzó pedig csakhamar kiesett a kétnyíltszótagos tendencia hatására" (Bárczi 1982. 121 122; még 1. Nyíri 1983. 297, 301). Bárczinak ezt a már korábban is kifejtett nézetét (Bárczi 1975) — amely egyébként Rédeiével (1962. 426-427) teljesen megegyezni látszik — Benkő teljesen megnyugtatónak találta, ill. egy apróságban eltér tőle, mégpedig abban, hogy a bizonytalan hangértékű s