Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honti László: Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez [Randbemerkungen zur Geschichte der ungarischen Verben mit instabilem Stamm] 49

Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez 0. A címben szereplő instabil tövű igéken nem valami új dolgot értek, hanem a mássalhangzóelemüket vesztő igetövek alkalmi megnevezéséül kívánom használni, mégpedig az ún. sz-szel bővülő v tövű (eszik, iszik; lësz, tësz, vësz, visz, hisz) és az (elsődlegesen) sz-szel és d-vel bővülő v tövű (al(u)szik, fek(il)szik, nyug(o)szik, alkuszik és a mai nyelvben már nem ilyenként használatos) igéket sorolom ide, de a másodlagosan sz-szel és d-vel bővülő v tövűekkel (cselekszik, verekszik stb.) és az ún. tiszta v tövűekkel nem foglalkozom. Az általam tárgyalandó kérdésnek meglehetősen gazdag irodalma van, ami egyértelműen mutatja, hogy kutatók egymást követő nemzedékeit késztették fejtörésre, magyarázatok keresésére e számukat tekintve nem túl népes tábort alkotó igéink. Dolgozatomat — noha terjedelme ezt nem indokolja — azért tekintem a kérdéskörhöz fűzött szelj egyzetszerű véleménynek, mert a bonyolult tárgynak mindössze néhány, bár nem lényegtelen pontjához javaslok az eddigiektől eltérő megoldást. Ezen igéink iránti érdeklődésemet eredetileg az eszik és a vëszjvisz vogul és osztják megfelelői keltették fel : azoknak is van (egyszótagú) magán- és mássalhangzós tőalternánsuk, de a részben eltérő tővégi mássalhangzók és a paradigmabeli disztribúciójuk részleges egybeesése miatt nem láttam világosan ezen ige tövek egymáshoz való viszonyát, nyelvtörténeti kapcsolatát a három ugor nyelvben. Benkő Loránd monográfiájának (Benkő 1980) megjelenése, majd E. Abaffy Erzsébetnek (1982) és Rédei Károlynak (1984) részben a Benkő-mű kapcsán megszületett tanulmányai inspiráltak arra, hogy megkíséreljem összhangba hozni az obi-ugor igékről szerzett ismereteimet magyar (etimológiai és tőtani) megfelelőik viselkedésének és történetének tanulságaival. Ez persze elkerülhetetlenül azzal járt együtt, hogy beleártottam magamat a magyar nyelv történészeinek munkájába. Eközben igyekeztem tájékozódni a tekintélyes mennyiségű szakirodalomban, hogy miként ítélték meg ezen igecsoportot magyar és finnugor nyelvészek. Űgy látom, a magyar, a vogul és az osztják instabil igetövek közti kapcsolatok tisztázása eleddig alig jutott közelebb a megnyugtató megoldáshoz; az ősmagyarra, az osvogulra és az ősosztjakra vonatkozóan — megítélésem szerint — ez idáig csak nem sok eredménnyel kecsegtető feltevéseket vetettek papírra. Ezennel tehát én is szaporítom a hipotézisek számát, remélve, hogy megfelelő érvekkel sikerül többé-kevésbé valószínűsítenem őket. Elöljáróban még röviden tájékoztatom az olvasót, mely kérdéseknél fogok elidőzni: 1. Az instabil tövű igék tőalternánsai 2. Az instabil tövő igék elbeszélő múltjának idő jele 4 Nyelvtudományi Közlemények 87/1.