Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - A. Molnár Ferenc: Igei-névszói kettős (hármas) szófajúság az ősmagyar korban [Nomen-Verba im Urungarischen] 37

42 A. MOLNÁR FERENC az ismeretlen és föltehetőleg többségükben ősmagyar eredetűek között pedig 93 tőigét és 129 passzív tövűt tarthatunk nyilván. A fiktív tövű igék száma tehát valóban jelentős és növekvő. Az igék egyrészt jelentésüknél és azok komplikálódásánál fogva, más­részt a tőigék esetleges homonimiájának (pl. : aka-d, alca-r; al-kot, alszik stb.) az elkerülése végett hajlamosak voltak a tovább képződésre. A tőigék meg egyes képzett alakjaik között pedig nemegyszer a jelentésben tulajdonképpen nem, vagy alig volt különbség, ami ugyancsak elősegítette az alakilag testesedő igei rendszerbe kevésbé illő tőige kihalását. Ilyen esetekre még az ómagyarból is hozhatunk példákat : csősz : > csoszog, met : > metél, mut : > mutat, tömb : > > tombol stb. S az ige-névszók köréből szintén akadnak hasonlók: kész : > > készt, pih : > piheg. E tendenciával föltehető ősmagyar ige-névszóknál szintén számolhatunk: dob :> dobog, lap :> lappang, lo(m)b :> lobog, sík : > siklik. A rokon nyelvekből szintén idézhetünk számos hasonló adatot : vog. ürt 'rész': ürt-i 'oszt'; ürtliti 'oszt', ürtsi 'ua.'; zürj. kiz(-) 'vastag; vastagodik'; kizmini 'vastagodik'; lez(-) 'kék; kékül'; lezavni 'kékül', lezammini 'ua.', lezmini 'ua.' stb. Az ősmagyar kor folyamán több ige-névszó igei tagja ikes ragozásává lett. Az ikes és iktelen használat azonban sokszor még a közép- és új magyar korban is ingadozott. Az ősmagyar kor végére a névszói és az igei tag a lehet­séges nomen-verbumok egyharmadában, a biztos eseteknek pedig közel felében az -ik rag segítségével némileg elkülönülhet egymástól. Az -ik rag a homonímia megszüntetését is szolgálta, és az igét a tovább képződéstől, a tő fiktívvé válásától szintén védte. Az (eredeti) nomen-verbumok a szóvégi magánhangzó lekopása után egyszótagúak lettek, s alakilag is különböznek a homofon képzőkkel létrejött ige-névszóktól, amelyek kétszótagúak. A két csoport ikes igéiben pedig a későbbi szótagszám kettő, illetve három. A homofon képzéssel született ige-névszók töve általában igei és passzív (csilla-g, köve-t), az -ász/'-ész képzősöké viszont aktív főnévi tő (hal-ász). A denominális -ászj-ész csak a legkorábbi, a 'valaminek a fogásával, szedésével, vadászásával foglalkozik' jelentésében képez ige-névszókat (hal-ász, vad-ász, nyul-ász, de: juhász, kertész). A szűkebben vett beszédhelyzetben elvileg, igen ritkán elképzelhető olyan eset, amelyben nem lehet(ett) pontosan megálla­pítani, hogy a szó a mondatban ige-e vagy névszó (pl. : A fiú vadász). Ez a jelenség kiemeli az -ászj-ész nomen-verbum-képző voltát, és az olyan főnévi­melléknévi kettős szófajúsághoz hasonló, amely szintén csak élőlényekkel kapcsolatos, azoknak egy bizonyos csoportba tartozását és azzal elválaszt­hatatlanul összefüggő tulajdonságát fejezi ki (pl. : A fiú magyar). Az ehhez hasonló mondatokban a névszói állítmány főnév vagy melléknév egyaránt lehet, és a tágabb beszédszituáció sem dönti el feltétlenül, hogy melyik szó­fajról van szó, illetve melyik a valószínűbb. Ige-névszóink közül ezért marad­hatott meg legtovább egyetlen hármas szófajúnak az agg is (pl. : A férfi agg). Az -ászj-ész képzős igék ikesedése tehát még fokozottabban szófaj megkülön­böztető jellegű (de ezek csak az új magyar korban lesznek ikes igévé). Az ősmagyarban néhány ige főnevesülésével, illeaAq. főnév igésülésével ugyancsak jöhetett létre nomen-verbum. Az es(ik), fen és a nyom ige-név­szóknak a rokon nyelvekben csak igei, a lak(ik)-na,k, a tel(ik)-nek és az agg(ik)-nak meg csak névszói megfelelői vannak. A főnevesülés, illetve igésülés az es(ik), illetve a tel(ik), valamint a lak(ik) szavakban a legvalószínűbb.

Next

/
Oldalképek
Tartalom