Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

394 LAUBI HONKO A Kalevala néprajzi megbízhatóságának kérdése ennél már valamivel bonyolultabb. Vajon egy tájegységen vagy időszakon belül ténylegesen meglevő népi kultúrát tükröznek-e az eposzban szereplő szokások, viselkedésformák, szerszámok, szükségleti cikkek, jármüvek, fegyverek, stb. ? Felesleges a példaanyagban elmélyednünk ahhoz, hogy megállapíthassuk, a Kalevalában felbukkanó eszközök és szokások, legalábbis részben, tényleg léteztek, más szóval az ábrázolt praxis nem, vagy legalábbis részben nem fiktív, költői. Mégis, ahhoz, hogy a Kalevala etnográfiai forrásértékét pozitívan ítéljük meg, két alapvető dolgot kell helyreigazítani. Az egyik Lönnrot munkamódszerére vonatkozik: a különböző énekmondóktól, különböző helyeken lejegyzett runókat Lönnrot anélkül kombinálta egymással, hogy közben valamely számára ismerős kulturális modellt követett volna, ehelyett a megérzéseire meg arra a látomásra hagyatkozott, mely az ősi finn társadalomról lebegett a szeme előtt. Mindezek után a runók anyagának többé nem volt földrajzilag meghatározható származási helye, s nem kínálkoztak belőle egyértelmű időbeli fogódzók sem. Másképp szólva, Lönnrot azzal, hogy a runókat a saját elképzelésének megfelelő módon tördelte sorokká és szakaszokká, az eredeti lejegyzések potenciális hitelét tette tönkre. Cserébe egy újfajta hitelességet igyekezett megteremteni, melynek fedezetét a kalevalai élet folyásáról alkotott elgondolásai képezték. Az eredmény egy rongyszőnyeghez lett hasonlatos, melynek tarka-barka darabjai itt-ott emlékeztetnek egy létező népi kultúra egyik-másik elemére, de csakis darab mivoltukban, kicsit is teljesebb egészként sohasem. Ha tehát az eredeti runólejegyzések még tükrözték a népi műveltség reális vonásait, a Kalevalába mindez már nem mentődött át. De vajon az eredeti runószövegek fényképszerű hűséggel tükrözték-e a népi kultúrát ? A válasz némileg eltérhet az egyes műfajok, a varázsénekek, lakodalmi dalok, medveénekek, lírai alkotások, valódi epikus alkotások stb. esetében, de mindenképpen több benne a fenntartás, mintsem gondolnánk. A szertartásdalok például magának az autentikus tevékenységnek voltak szerves részei, a népi líra alkotásai pedig alapvető, az emberi életben folytonosan ismétlődő érzelmi konstellációkat és problémákat ábrázolnak. Ettől függetlenül, a népköltészet, legyen szó akár szertartásdalokról, akár valódi epikus énekekről, soha nem volt a valóság fényképszerű másolata. Ez nem felelt volna meg sem funkciójának, sem természetének. Az ének valósága és az énekes valósága között mindig távolság van, melynek megállapításához nemcsak az énekes kultúrájának az ismerete szükségeltetik, hanem műfaj analitikai szempontú forráskritika is. Például a medve elejtése a valóságban tűzfegyverrel történt, az énekekben azonban mindig íjakról és lándzsákról esik szó. Valószínűleg épp az ilyesfajta észrevételek bátorították föl Lönnrotot arra, hogy kidolgozza egy hajdanvolt finn életforma fikcióját. A gyakorlat- és szokáselemek, melyekről a runók tudósították, többnyire csak bajosan illettek bele az őt körülvevő jelenbe, — akkor talán egy korábbi korszakba jobban beleillenének: és ez igaz is lehetne éppen, de semmi esetre sem okvetlenül. Továbbá arra sem volt semmiféle biztosíték, hogy ezek az emlékezet megőrizte üzenetei egy valaha volt kornak egy tőről fakadnak, azaz hogy ugyanannak a műveltségi szintnek vagy fázisnak a képét hordozzák. Van még egy harmadik szint is, melyen történetiségről beszélhetünk, éspedig a társadalmi struktúrák és a rájuk épülő világkép szintje. Itt már nem fotografikus hűségről, hanem a runókban kifejeződő értékrendről és viszonyulási módokról van szó. Ezeknek, miközben az énekesek tudatában lecsapódtak,