Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)
Tanulmányok - Molnár Ilona: A nyelv értékeinek kérdéséhez [On Value in Language] 3
A nyelv értékeinek kérdéséhez ; Hagyományok és ésszerű tendenciák a magyar i mondatszerkesztésben .. • . „Magyarul ma összehasonlíthatatlanul jobban beszélünk, mint tíz, húsz vagy ötven éve." (ILLYÉS GYULA, Szerszámaink, a szavak. 1964) A i,belső" vagy „tiszta" nyelvészet — és ma többé-kevésbé ide tartozik a nyelvészeti témák többsége; azazhogy éppen az ilyen kérdésfeltevéseket tekinti a szakmai köztudat a szó szoros értelmében nyelvészetnek — nem számol a nyelvvel mint értékhordozóval, a nyelv elemeivel, folyamataival stb. mint valamilyen értékű képződményekkel. S emögött gyakran ott van a nyelvi értékítéletek egyáltalában való elutasítása, a tudományon — de legalábbis a nyelvtudományon — kívülre utalása is. Mindez napjainkra nagyreszt „hivatásszerű" látásmóddá vált, azaz nem kell hozzá teoretikus bezárkózás, egyre kevésbé alapul tudatos módszertani meggondolásokon; inkább arról van szó, több korszaknyi idő alatt ilyenné vált a nyelvész tipikus önértelmezése. Az éppenséggel semmiképp sem egyoldalú vagy dogmatikus Greenberg, aki a nyelvfejlődés problémájáról az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb tanulmányát írta, korántsem olyan szélsőségesen anti-evölucionista ugyan, mint ahogyan némelykor interpretálják, észleléseiben, hangsúlyaiban közvetve mégis kifejeződik a kornak az az uralkodó nyelvészeti gondolkodásmódja, amely a szociális-kulturális aspektusokat a nyelv „lényegi" rendszeréhez képest csupán környezetként, járulékként fogja fel.1 Greenberg úgy érzi, a nyelvi hatékonyság kérdését Jespersen „gyakorlatilag egyedül" vette komolyan; mai szemmel nézve talán legfontosabb megállapítása pedig — tudniillik a fejlettség és a felsőbbrendűség fogalmának megkülönböztetése — csak egy pontosító lábjegyzetben kapott helyet: „A nyelvek abban az értelemben egyenlők, hogy mindegyik »egyenlőnek teremtetett«, azaz egyenlő lehetőségekkel rendelkezik. Ténylegesen néhánynak, amelyet kiműveltek, valószínűleg nagyobbak a kifejezés-erőforrásai, de ez nem jelenti, hogy inherensen felsőbbrendű lenne bármilyen értelemben. Minden nyelv, amelyet nem nyelvi tényezők segítségével egyenlő helyzetűvé teszünk, hasonló fejlődésre képes."2 Mintha csak az idézett megjegyzés hangsúlytalan befejező mondata emelkedett volna cselekvési vezérfonallá, az utóbbi évtizedekben gyökeresen új gondolatok is megfogalmazódtak; igaz, főképp a nyelvészet határterületein (elsősorban a szociolingvisztikában), de azzal az elméleti igényű tartalommal, hogy a nyelv elvont, idealizált rendszere nem az embertől, a társadalom eletetői való elvonatkoztatást kell, hogy jelentse. Míg nemrég Jespersen hatékonyság-elméletét egy nyelvi értékelmélettel való kísérletezés utolsó mohikánjaként búcsúztatták, újabban számos kutató érez indítást arra, hogy 1 J. H. GBEENBEBG [1957] 1974. 2 J. H. GBEENBEBG i. m. 76, 83. I*
