Nyelvtudományi Közlemények 86. kötet (1984)

Tanulmányok - Kiefer Ferenc: Szemantika vagy pragmatika? [Semantics or Pragmatics?] 5

6 KIEFER FERENC zíciók játszanak döntő szerepet (G. Lakoff 1970), nyelvtudományi munkában a pragmatika terminus tudomásom szerint először Edward Keenan egyik dolgozatában jelenik meg, amelyben a „pragmatikai preszuppozíció" fogalmát szembeállítja a ,,logikai preszuppozíció" fogalmával (vö. Keenan 1971). A pragmatikai előfeltevések a beszédhelyzetre vonatkoznak : a beszélőre, a hallgatóra, a kettő közti viszonyra, társadalmi és kulturális tényezőkre, stb. A logikai előfeltevések ezzel szemben csak a mondat tulajdonságaitól függenek (a mondatban szereplő lexikai elemektől, a mondat egyes szerkezeti tulajdonságaitól stb.). A nyelvi jelentés kutatói egyre több pragmatikai jelenségre lettek figyelmesek, és nyelvi jelenségek magyarázatánál egyre inkább szükség volt pragmatikai elvekre. Pragmatikai elvekre való hivatkozás azonban még nem jelent pragmatikaelméletet. A 70-es évek közepe táján bekövetkezett „pragmatikai fordulat" után (a szemantikai jelentés rovására előtérbe került a pragmatikai jelentés kutatása) elengedhetetlenül szükségessé vált az alapelvek tisztázása és az elméleti keret körvonalazása. Ehhez a feladathoz a nyelvtudomány a nyelvfilozófiától és a formális logikától kapott segítséget. 2. Két nyelvfilozófiai irányzat, a beszédaktus-elmélet és az interakcióelmélet a 70-es évek közepétől döntő befolyást gyakorol a nyelvi jelentés kutatására. A beszédaktus-elmélet első megfogalmazása John Austin (Austin 1962) érdeme. A beszélő minden megnyilatkozásával egy aktust is végrehajt: ígér, fenyeget, figyelmeztet, kér, vádol stb. Azoknak a beszédaktusoknak a leírása, amelyek egy adott megnyilatkozáshoz kapcsolódhatnak, egyenlő a megnyilatkozás jelentésének leírásával. Austin háromféle beszédaktust különböztet meg: a lokúciós, az illokúciós és a perlokúciós aktust. A lokúciós aktus a megnyilatkozás kimondása, a „valami mondásának aktusa" abban az értelemben, hogy a megnyilatkozásban szereplő elemeknek s az egész megnyilatkozásnak van „értelme" és a megnyilatkozásban szereplő „utaló kifejezéseknek" („referring expressions") van vonatkozásuk. Egy lokúciós aktus végrehajtása általában egy illokúciós aktus végrehajtása is. Az illokúciós aktus lehet egy kérdés feltevése vagy megválaszolása, figyelmeztetés, bírálat, ígéret, felhívás, vádolás átb. Valami mondása gyakran bizonyos hatásokat (meggyőzés, felbosszantás, megnyugatás, stb.) produkál a hallgatóban „s ez e hatásokat eltervezve vagy szándékolva, e céllal valósulhat meg". Austin az ilyen típusú aktusokat perlokúciós aktusoknak nevezi. Például ha valaki azt mondja: „Ezt nem teheted meg !", akkor a lokúciós aktus végrehajtása azt jelenti, hogy az „ezt" névmással valami határozott dologra utalunk, az egyes szám második személyű végződéssel pedig egy határozott személyre (a hallgatóra, a megszólított személyre) és erről a határozott dologról azt mondjuk a megszólított személynek, hogy nem teheti meg. Az illokúciós aktus a tiltakozás. A perlokúciós aktus azokból a hatásokból áll, amelyeket a fenti megnyilatkozás a megszólított személyben kelt. A lokúciós aktusok austini jellemzéséből következik, hogy két megnyilatkozás akkor fejezheti ki ugyanazt a lokúciós aktust, ha a két megnyilatkozásnak ugyanaz a jelentése. Vagy megfordítva a dolgot azt is mondhatjuk, hogy két megnyilatkozás ugyanazt jelenti, ha velük ugyanazt a lokúciós aktust hajthatjuk végre. Ebből már nyilvánvaló, hogy a lokúciós aktusok fogalma nem használható fel a megnyilatkozások jelentésének meghatározásához, hiszen ha ezt tennénk, a circulus vitiosus hibájába esnénk.