Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Gósy Mária: Gerhart Lindner: Grundlagen und Anwendung der Phonetik 221

222 SZEMLE - ISMERTETÉSEK A beszédprodukció tárgyalása abból a felfogásból indul ki, hogy a beszéd meghatározott feladatú funkcionális rendszer, amelynek megfelelő működése az őt létrehozó beszédszervek koordinált tevékenységétől függ. A beszédszervek részletes, anatómiai leírása a légzés pontos ismertetésével kezdődik, ami azért említésre méltó, mivel ez a fonetikai munkákból gyakran hiányzik. Inkább csak módszerbeli sajátság, hogy Lindner a légzésnek a két „funkcióját" különíti el: a biológiait és a társadalmit (szociálist), utóbbin a magyar szakirodalomban leggyakrabban beszédlégzésnek nevezett típust értve. A két „funkció" mechanizmusában meglevő és fontos különbséget azonban nem a funkcióhoz kötve elemzi, hanem mint önálló légzéstípusokat tekinti át. A beszédtechnikai vonatkozásokat is figyelembe véve, ez a megoldás — véleményem szerint — nem a legszerencsésebb. Az artikuláció fiziológiájának tárgyalásában számos, a szerző e területen végzett saját kísérleti-fonetikai eredményével találkozunk. A dekódolás mechanizmusával foglalkozó fejezet több ponton is — a produkció és a percepció viszonyának értelmezése, az akusztikus jelek felfogására szolgáló szervek anatómiája, fiziológiája — kapcsolódik az előzőekhez. A szerző ismerteti a vitatott kérdéseket; állásfoglalása azonban például a beszédfolyamat auditív feldolgozásának leírásában és sematikus ábrázolásában nem meggyőző. Úgy tűnik, kissé leegyszerűsíti az érzékelés—felfogás—megértés folyamatát, ez persze azzal is magyarázható, hogy nemcsak az egész, de a részfolyamatok pontos működéséről és együtthatásáról sem teljesek az ismereteink. Jól használhatók a hallásról, a hallásjelenségekről írottak. Újat ugyan e témában nemigen tudunk meg, de a beszédmegértés szempontjából fontos adatokat tömör összegzésben, jó áttekintésben kapjuk. Nagy erénye a fejezetnek, hogy a gondolkodás és a megértés kapcsolatát elemezve kitér az ún. rövid idejű és hosszú idejű memória, valamint az emlókezetkapacitás kérdésére is. A negyedik és ötödik fejezet összefügg egymással: az előbbiben Lindner a beszédlánc akusztikai struktúráját vizsgálja, az utóbbiban pedig a német nyelv hangrendszerének konkrét akusztikai, fonetikai elemzését adja. Világos és szakszerű az akusztikai fonetika tárgyalása az alapfogalmaktól a beszédesemény egyes részeinek akusztikai jellemzéséig. Ezen belül képet kapunk az ismertetett paraméterek egzakt mérésének lehetőségeiről, mérési módszerekről is. A gondolatmenet a magán- ós a mássalhangzók akusztikai sajátságainak általános leírásával zárul. A német nyelv beszódhangrendszerének jellemzőit hármas egységben, artikulációs, akusztikus és percepciós szempontból elemzi a szerző. Külön alfejezetek tartalmazzák a hosszú, a rövid és a redukált magánhangzókat, a diftongusokat és az invariáns jegyek problémáját, illetőleg az eltérő képzósmód szerint csoportosított mássalhangzókat. A szupraszegmentális struktúrák leírásában a szakembert elsőkónt az a kérdés érdekli, hogy mit ért a szerző a ,,szupraszegmentumok" kifejezésen. A fejezet felépítése megtévesztő: úgy tűnik ugyanis, hogy az egymás után következő témák azonos rangú összetevői a szupraszegmentálisnak nevezett fogalomnak. Valójában azonban nem egyenrangú összetevőkről van szó, sőt az itt tárgyalt jelenségek egy része hagyományosan nem is idetartozó. Lindner felfogásában az egyes beszédhangoknál nagyobb egységek két, funkcióban ós felépítésben is eltérő csoportra oszlanak: az egyik a beszédhangok valamilyen mértékű szerveződése — itt találjuk a német nyelvre jellemző fonotaktikai szabályok leírását, valamint a szótag problémát. A másik csoportot két (elsősorban funkcióját tekintve) különböző szupraszegmentum alkotja: a hangsúly és az intonáció. Az előbbi tartalmazza — az egyébként az intonáció tárgyalásában is megjelenő — ritmus kérdését. A beszédben az egyes szótagok a hangsúly segítségével rendeződnek ritmikus csoportokba. Mind a hangsúlyt, mind az intonációt a szerző — az első csoporthoz képest — „átfogó" szupraszegmentális szerkezeteknek nevezi, közülük is az intonációt a „legátfogóbbnak". Ez azt jelenti, hogy ezeknek a szerkezeteknek a létrehozásában több paraméter is részt vesz. A hangsúlyt elsősorban a nagyobb intenzitás határozza meg, a dinamika azonban nem kizárólagos ismérve a hangsúlynak, kialakításában más tényezők: az időtartam, az alapfrekvencia és a hangszínezet is szerepet játszanak. Az intonáció elsősorban az alapfrekvencia változásától függ, komplexitása azonban azon alapszik, hogy az intonációs szerkezetet az alapfrekvencia, a dinamika, a tempóváltozás, az artikulációs meghatározottság változása és a hangszínezet változása együttesen hozza létre. Noha az intonáció meghatározásában és az azt létrehozó összetevők leírásáben nem szerepel a szünet; az intonációs struktúrák elemzésekor a szerző kitér a beszédszünet kérdésére is. Kettős feladatát egyrészt a légzésszünetben (amely nyelvi célokat is szolgál[hat]), másrészt az egyes beszédegységek elkülönítésének, illetőleg összetartozásának jelzésében látja. Az utolsó fejezet az emberi kommunikáció problémáival foglalkozik; ezen belül a beszédkópesség és a beszédtevékenység sajátosságaival, fejlődésével, a tanulás ós az automatizáció kérdésével, a beszédtevókenység feltételeivel (téma, szituáció, partner, kom-