Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Rédei Károly: Róna-Tas András: A nyelvrokonság 279

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 279 Helyeslem az ősi határozóragjaink kialakulásával kapcsolatban kifejtetteket is (225 kk.), azzal a megjegyzéssel, hogy ezek eredetének magyarázatában a szerzőnél valamivel bátrabban szólnék a névmási eredetről. Ugyanígy a nóvutóból raggá fejlődés módozatait (230 kk.) is kissé másként képzelem, de alapjában véve elfogadom itt is Benkő megállapításait. Annál elfogadhatóbbat, sőt meggyőzőbbet azonban, mint amit a szerző igeragjaink keletkezéséről mond (235—257), szerintem ma aligha tudhatna bárki is előadni. Lényegében ugyanez vonatkozik a szerzőnek a névelőink, igekötőink és névutóink kialakulásával kapcsolatosan kifejtett nézeteire is (257—287). Alapjában ezekkel is teljesen egyetértek. Egy-két ponton azonban volna néhány megjegyzésem. így bővebb megokolás nélkül nem találom indokoltnak a szerzőnek abbeli kételyét, hogy a mutató névmás határozott névelővé alakulásában s ezzel együtt járó átértékelődésében miért nem játszhattak fontos szerepet az ez az ember-féle kijelölő jelzős szerkezetek (259), mint én gondoltam s gondolom ma is. Figyelembe kell majd vennünk a jövőben a cseh J. KRÁMSKY The article and the concept of definiteness in language címen 1972-ben közzétett értékes művének megállapításait is. Minden tekintetben helyeslem az igekötőinkre és nóvutóinkra vonatkozó megállapításokat is. Megjegyezném azonban, hogy véleményem szerint megérett már az idő arra, hogy a közeljövőben ezek kialakulását még szélesebb keretek között, az indogermán nyelvek tanulságait is figyelembe véve, átfogóan vizsgáljuk meg. A legutóbbi időkben ugyanis — főleg az indogermanisták — fokozódó érdeklődéssel kezdték elemezni ezek összefüggéseit, figyelembe véve a magyar fejleményeket is. 9. E monográfia, mint mondottam, a magyar történeti nyelvészetnek kétségkívül kimagasló, maradandó alkotása, amely nyelvünk ómagyar korára vonatkozó hangtani, alaktani, mondattani, sőt szövegtani ismereteinket is számos új ós becses eredménnyel gazdagítja. A régi magyar irodalom és művelődés kutatói szintén sokat meríthetnek belőle. De általános nyelvészeti szempontból is igen jelentős ez a munka, amelynek főbb eredményeiről valamely világnyelven is minél előbb be kell majd számolni. Mert amit a szerző az európai latin betűs írásrendszer hazai alkalmazásának nehézségeivel kapcsolatban az ómagyar kori hangjelölésről mond, annak jelentősége módszertani szempontból egyetemes. A zavaró alaktani homonímia elkerülésére irányuló törekvéseket feltáró és újszerűen megvilágító fejtegetések ugyanilyen jelentősek általános nyelvészeti szempontból is. Majd egy negyedszázaddal ezelőtt, Melich érdemeit méltatva Benkő megállapította, hogy e kimagasló nyelvészünk mai értelemben vett általános nyelvészeti munkát alig írt, de munkálkodása mégis egyik igen fontos fejezete a hazai általános nyelvtudomány történetének, mivel Melichnek alig van olyan cikke, amely egyetemes nyelvészeti tanulságul ne szolgálna (MNy. 53: 7). Mindezt bízvást elmondhatjuk Benkő munkásságáról is. Ne higgyük, hogy az általános nyelvészet feladata csupán az, hogy általánosságokat mondjunk a nyelvről. A dialektika ugyanis arra tanít bennünket, hogy az_ általános csak az egyediben, az egyedi jelenségek révén, rájuk vonatkoztatva létezik. Altalános nyelv tehát nincs, csak konkrét, egyedi nyelvek vannak. Aki tehát, mint Benkő is, valamely konkrét nyelv történeti fejlődésében tár fel módszertani szempontból is új és lényeges mozzanatokat, az az általános nyelvészetet, az egyetemes nyelvtudományt is számottevően gazdagítja. Ne feledjük, hogy a nyelvre vonatkozó, általános érvényű megállapítások köre és terjedelme a jövőben is csak úgy bővülhet számottevően, ha minél többet tudunk meg minél több nyelvről, s köztük a mi anyanyelvünkről is. Mivel azonban az utóbbinak a vizsgálatában — érthető okokból — mégiscsak a honi magyar nyelvészek a legilletókesebbek, nálunk, nem becsülve le az idegen nyelvek hazai kutatóinak ilynemű eredményeit sem, az általános nyelvészet érdemleges művelésében mégis kétségkívül tőlük várhatjuk talán a legtöbbet, mert nálunk ők támaszkodhatnak a legtöbb és legmegbízhatóbb anyagra. BALÁZS JÁNf)s Róna-Tas András: A nyelvrokonság Kalandozások a történeti nyelvtudományban Gondolat, Budapest 1978. 486 1. 1. RÓNA-TAS ANDBÁsnak A nyelvrokonság című könyve a hazai nyelvtudomány egyik régi adósságát törleszti. Annak ellenére, hogy az összehasonlító nyelvészet a magyar nyelvtudománynak hagyományosan fontos ós nemzetközi tekintetben is jelentős eredmé-