Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Balázs János: Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei 274

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 275 ges fogyatékosságait is. E ritka tudósi erény régebbi nyelvészeink közül főleg Meliehefc jellemezte. Mindezekhez járul azonban még az is, hogy szerzőnk figyelme a tőle vizsgált problémáknak minden lehetséges mozzanatára kiterjed, s miközben állásfoglalását mindig igen körültekintően fogalmazza meg, nagy leleményességgel új magyarázati lehetőségeket is fölvet. 2. E szerencsés adottságok a kötet minden részében elénk tűnnek. így már a bevezető fejtegetésekben is, ahol a szerző a tekintetben foglal el határozott és véleményem szerint teljesen megnyugtató álláspontot, hogy e szövegeink másolatok-e, vagy eredeti fogalmazványok. Csak helyeselnünk lehet azt a megállapítását, hogy minél régebbi egyegy szövegemlékünk, annál valószínűbb, hogy csupán másolat, hiszen „csak véletlenszerű különlegesség volna, ha legkorábbi szövegeink valamelyike is a szövegalkotótól való eredeti példánynak minősülne" (21). Ezek az emlékek szerinte azért sem lehetnek eredeti fogalmazványok, mert írásuk folyamatos, s mert rendszerint csupán vendégszövegek a többféle szövegegységből szerkesztett latin kódexekben. A gyakori leírási hibák és kihagyások szintén másolási vétségnek tekinthetők. Helyesírásuk is rendkívül archaikus, ami ugyancsak arra vall, hogy korábbi időkből valók, mint befogadó kódexeik. Aligha kétséges tehát, hogy e szövegek mind másolatok. Ez az érvelés alapjában véve teljesen meggyőző. Egy ponton azonban mégis kétségeink lehetnek. Benkő szerint az ÓMS. másolati voltát a versleírás folyamatos módja is bizonyítja, mivel nemigen valószínű, hogy maga a fordító ,,a versformát teljesen elhanyagolva, ömlesztett szövegrögzítéssel írta volna le művét" (22). Tudjuk azonban, hogy a versek sorok szerinti írása a kéziratokban csak jóval később vált szokássá. így a Biblia ma használatos veisbeosztását is csak R. Estienne párizsi nyomdász kezdeményezte 1557-ben, s a bibliai versbeosztást nálunk csupán Károli Gáspár honosította meg 1590-ben. Ezzel kapcsolatban azt is meg kell jegyeznünk, hogy mind külföldön, mind pedig nálunk is a szövegbeli központozás vizsgálatát a kutatók igen elhanyagoltak. Egyelőre még csupán annyit tudunk, hogy a középkori másolók a kéziratokban csak kevés írásjelet használtak. Az ókori görög és latin szövegekben az írásjelek a mondatok kólonjainak és kommáinak a határait jelölték, a középkorban pedig a pontok, vesszők és vonások eleinte főleg a gregorián egyházi énekek szövegében tűntek föl, az egyes dallamegységek kezdetének ós végének jelzéseként. Sajnálatos, hogy nyelvészeink a régi magyar szövegek központozásának vizsgálatával szinte alig törődtek (vö. mégis PÁSZTÓ: MNy. 72: 188—194), s hogy a kézirati hagyományozás valamint a szerzőség bonyolult kérdéseinek megvitatásakor a központozást és a tagolást többnyire figyelmen kívül hagyták, pedig ezeknek gyakran perdöntő szerepük lehetett volna. A szóban forgó másolati példányok eddigi datálásával szerzőnk általában egyetért. Az eddigi felfogást csak egy ponton módosítja. Szerinte az ÓMS. másolati szövege korábbra tehető : a 13. század második felének elejéről való lehet. Maguk az eredeti fogalmazványok pedig mind az Árpád-kor utolsó harmadában (kb. 1175—1260 között) keletkezhettek, így ezek egy viszonylag szinkrón nyelvi állapot tükröződései. Lehetséges, hogy ez az emlékcsoport eredetileg nem négy összefüggő szövegegységet, hanem ennél többet alkotott. Erre főleg a HB. és K., valamint a KT. és Sz. egymáshoz való, nem* szükségszerű, ÜL nem elég szoros viszonya alapján következtethetünk. Ezeket azonban — Benkővel egyetértve — nyelvük állapotának egységessége miatt mégis eléggé összetartozónak tekinthetjük. Igen fontos kérdés, hogy e szövegek mind kizárólag élőbeszédbeli felhasználásra készültek-e, s hogy milyen szorosan kellett követniük latin mintáikat. Helyesnek látszik Benkőnek az a következtetése, hogy e fontos emlékeink mindegyike a szóbeliség felé mutat, bár azt — tőle eltérően — kevésbé hiszem, hogy az ÓMS.-at valaha is énekelték templomainkban. RAJECZKY BENJÁMIN velem szóban közölte pár évvel ezelőtt ebbeli kételyét. Ha majd nálunk — remélhetőleg a közeljövőben — megteremtődnek a magyar történeti szövegtan vizsgálatának feltételei, rendszeresebben és módszeresebben kell majd kutatnunk, hogy mik voltak (lehettek) azok a latin szövegminták, amelyeket híven, szórói-szóra, szinte filológiai pontossággal kellett anyanyelvünkön tolmácsolni, s melyek azok, amelyeket szabadabban, s többféle módon is lehetett fordítani, illetőleg magyar szövegek szerkesztése során fölhasználni. A Miatyánk, a Hiszekegy, az Üdvözlégy, s maga a Biblia szövege a lehető legpontosabb fordítást kívánta. Árpád-kori magyar szövegemlékeink közül nyilván egyik sem tartozhatott ebbe a csoportba, mint ezt — helyesen — Benkő is felismerte. De — főleg TABNAI ANDOR fontos kezdeményezése nyomán — csak legújabban indult meg annak a vizsgálata, hogy milyen mértékben és hogyan hatot-18*