Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57

REKVIEM . . . 73 beszédhangok rendszerében elfoglalt helyére, státusának megerősítésére, sőt, minél szélesebb rétegek között való elterjesztésére nézve. Bele kell-e törődnünk abba a rezignált hangú végkövetkeztetésbe, amelyet azoknál a vitázóknál is tapasztaltunk, akik önmaguk sajnálják ugyan a zárt è'-nek a magyar magánhangzórendszerből való kiveszését, de a kiveszés felé vezető utat olyan objektív társadalmi folyamatnak tartják, amit nem lehet megállítani, különösen nem megfordítani. Kilátástalan célkitűzésnek tűnik-e SZABÓ T. ATTILA egész életprogramját összesűrítő őszinte vallomása, mely szerint: „Csak a magunk beszédével és írásával való elégedetlenségből születhetik meg az a lázas, munkás igyekezet, amellyel az anyanyelv szellemének megismerésére és megőrzésére eljuthatunk. Az anyanyelvnek lehetőleg hibátlan használata így lesz egész életünkre szóló, magától értetődő követelés, kérlelhetetlen parancs számunkra" — ahogyan ez a megindító vallomás PÉCHY BLANKA 1974-ben megjelent „Beszélni nehéz" című könyvecskéjének a mottójaként olvasható. Megszállott elfogultság, kilátástalan illúziókergetés-e a „vakon érvényesülő" társadalmi—nyelvi folyamatokkal való szembeszegülés-e („Szemben az árral?"), ha arra vállalkozunk, hogy az idézett kutatók véleménye szerint a lakosság kétharmadát reprezentáló zárt ë nyelvhasználatának a megőrzésére vállalkozunk, sőt azt is célul tűzzük ki, hogy azokat is megtanítsuk ennek a hangnak a képzésére, ejtésére, akik ezt a képességet nem "az anyatejjel szívták magukba" ?12 Ha a nyelvművelés „cselekvő nyelvtudomány" (DEME 1960/61. 80) és a nyelv életébe való „tudatos, határozott irányú beavatkozás, a nyelv fejlődésének bizonyos ésszerű korlátok közé szorítása, sőt e fejlődés irányítása" (BÁRCZI 1974. 15—16), továbbá „nem lehet a nyelvművelőknek fontosabb, komolyabb feladatuk, mint ez a zárt ë ügyében való munkálkodás" (BÁRCZI 1975. 191), akkor valóban „meg kell kísérelni minden rendelkezésünkre álló eszközzel" a zárt ë megmentését, elterjesztését, akármennyire is tudatában vagyunk annak, hogy „nem is könnyű és gyors sikereket igérő harc"-ról van szó, a feladatvállalást nem lehet megkerülni (i. m. 190.). BÁnczinak a fenti vitában elhangzott azon következtetése is meggyőző, amely szerint „ami nemzedékek hosszú során át ferdült el, azt nemzedékek jelentős sora egyenlítheti csak ki" (i. m. 193). Deme László egy több mint negyed századdal ezelőtt közzétett tapasztalata mellett sem mehetünk el gondolkodás nélkül. Eszerint: „. . . elképzelhető — ahogyan saját példánk és saját kísérletünk a színésznövendékek oktatásában ezt bizonyítani is látszik —, hogy a magyar szó leendő mesterei, 12 A vitában résztvevőknek csaknem egybehangzó véleménye zárt é'-párti olyan értelemben, hogy funkcionális és stilisztikai értékét nem vitatja, de a megtanulhatóságát annál inkább. Egyetlen olyan véleménnyel találkoztam, amely kimondottan ellene volt a zárt ë tanításának: „Véleményünk szerint a mai magyar színpadi beszédet a zárt e hangok használata nem jellemzi, s bár üldözendőnek nem tartjuk, tanítását nem ajánljuk" (MONTÁGH 1974. 125). Ez a vélemény azért volt számomra megdöbbentő, mert képviselője a Színház- ós Filmművészeti Főiskola színész tanszékén dolgozik, ott tehát, ahol „a magyar szó leendő mesterei ... a színész jelöltek" képzése folyik, és a színházi nyelvnek a szép magyar beszódejtós szempontjából vállalt — vagy vállalandó — szerepe vitathatatlan ! Ide még csak annak a megjegyzése kívánkozik, hogy a szép magyar beszéd szerelmese ós mesterségéből adódóan tudatos művelője, Péchy Blanka említett könyvecskéjében is elmarasztalja fonetikatanárát a vele szemben e téren megfogalmazandó feladat elhanyagolásáért, és saját tapasztalatai alapján, őszintén bevallja, hogy „tudatos technikával javíthatjuk, növelhetjük beszólőszerveink teljesítményét" (PÉCHY 1974. 15). Ennek alapján levont következtetése: „A helyes kiejtés egysége is csak tudatos irányítással valósítható meg" (i. m. 17).