Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)
Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57
70 KOVÁCS FERENC kozások mindig a hangrendszernek valóban meglévő tagjai között észlelhetők" (TOMPA 1970. 72; az én kiemelésem: K. F.). Az akadémiai nyelvtan még az alábbiakat is leszögezi: „Bizonyos történetileg kialakult nyelvtani, pontosabban: szóképzés- és ragozásbeli szabályosságainkat [törvényszerűségeket, törvényeket: K. F.] ma is szabatosabban és áttekinthetőbben lehet ábrázolnunk, ha a szokásos helyesírástól eltérve, a nyelvészet gyakran alkalmazott jelölésmódjával megkülönböztetjük ások magyar ember kiejtésében valóban élő kétféle rövid e hangot" (i. m. 45; az én kiemelésem: K. F.). Még egy idézet a „békéltető" állásponthoz: a zárt e „nem hivatalos tagja a magyar köznyelv hangrendszerének, de szívesen látott vendége" (IMRE 1975. 178).9 Annak tudatában, és annak előrebocsájtásával, hogy az igazság objektív volta nem attól függ, hogy hányan vallják ezt és hányan azt a nézetet, hanem az a maga objektivitásában rejlik, érdemes szemügyre venni a vitában résztvevők számát, de még inkább argumentumaikat. Ha jól tudtam követni a vita legutolsó szakaszának menetét, akkor azt kell mondanom, hogy az abban résztvevők többsége tagadta a zárt ë fonológiai státusát és méginkább külön betűvel való jelölésének a jogosultságát. Elekfi László például 1961-ben írt „Köznyelvi ë hangunk és az Értelmező Szótár" című tanulmányában az irodalmi nyelv e-zésével szemben a zárt ë-zést másodrendűnek tartja, szerinte csak az e-zés a köznyelvi norma, és mindazoknak a véleményét, akik a zárt ë-zést kötelező normának javasolják, „szélsőséges álláspont"-nak tekinti (ELEKFI 1961. 159). Papp István 1966-ban megjelent leíró magyar hangtanában elismeri, hogy a zárt ë-zés régebben általános volt, ezzel szemben ma már csak —nyelvjárási jellegű (PAPP 1966. 317). Tompa József már idézett írásában is csak a dunántúli „regionális köznyelv" sajátságának véli a zárt ë használatát, szerinte másutt egységes e-t használnak (TOMPA 1970. 28). Lőrincze Lajos, aki a kisebbség ejtésében látja élő valóságnak a zárt ë-nek nyílt párjától való megkülönböztetését, egyenesen katasztrofális következményeket látna abban, ha — szerinte — a magyar nyelvterület kisebb részében élő zárt ë ejtést írásban is jelölnénk: „S ha írásban is jelölnénk ? Még rosszabb lenne. Egy csapásra írástudatlan lenne a magyar nép tekintélyes része" (LŐRINCZE 1975. 189; az én kiemelésem: K. F.). A neveket és az idézeteket még lehetne sorjázni, de azt hiszem, hogy ennyiből is kiviláglik a zárt ë-ellenesek egységesnek mondható fő érve: az ország magyarul beszélő lakosságának a többsége nem ismeri a kétfajta e hangot, éppen ezért nem is beszélhetünk a kettejük között meglevő funkcionális különbségről. Még két hozzászóló véleményéről azonban szólni kell. Az egri kiejtési konferencián résztvevő egyik budapesti magyar szakfelügyelő az alábbiakat mondta: „Elképzelhetetlennek tartom (ebben a szóban sem tudom az e-t használni) az e jelölésével írott tankönyvek kiadását." (Az egri kiejtési konfe-9 IMRE SAMU — mint ez ismert — a zárt é'-ellenesek oldaláról vett részt a Magyar Nemzetben olvasható vitában. A zárt ë státusára vonatkozó idézett álláspontjával határozottan szembeszállt KÁLMÁN BÉLA: ,,A legfőbb baj az, hogy nem általánosítható az a vélemény, amit Imre Samu írt cikke végén: »a zárt e nem [hivatalos[ tagja ugyan a magyar köznyelvi hangrendszernek, de szívesen látott vendége«. Nem mindenki látja ugyanis szívesen, és igen sokan a nyelvjárási sajátságok közé utalják, egy szintre helyezik az *-zóssel, az ö-zéssel ós a kettős hangzók ejtésével" (KÁLMÁN 1975. 182 — 183).
