Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57

66 KOVÁCS FERENC Mindjárt az elején szeretném leszögezni, nem szándékom a felsorolt részletkérdések végleges eldöntése, illetőleg az egész vitakérdés lezárása. Hozzászólásom valóban hozzászólá snak minősítendő, s a részkérdések is az eddigi vita áttanulmányozásából, önmaguktól adódtak, fogalmazódtak meg. a) A nyelvfejlődés általános törvényszerűségei (differenciálódás, integrálódás). Bárczi Géza a nyelvi változások értékelésével foglalkozó, meggyőző érvelésű, szép írásában (BÁRCZI 1966) érintette a nyelvfejlődés általános törvényszerűségeiről szólva a differenciálódási és az integrálódási folyamatokat egyaránt, és ebben jelentős szerepet szánt a zárt ë megőrzésére, illetőleg elterjesztésére irányuló törekvéseknek. Szerinte ,,. . . az e-nek meg az e-nek a kiegyenlítődése (integrálódása), mely már nemzeti nyelvünket is veszélyezteti..." (i. m. 130). Ha a két e közötti különbség elmosódik, kettő egy nyílt e-vé integrálódik, ez — mint ahogy fentebb már LAZICZIUS egyik kijelentésében is olvashattuk — súlyos vesztesége a magyar magánhangzórendszernek. „Nem lehet kétséges — írja BÁRCZI is —, hogy a hangrendszer gazdagsága fontos és előnyös tulajdonság . . . Általában a hangrendszer gazdagsága nemcsak változatossá, színessé teszi a nyelv hangzását, hanem kifejezésskáláját is sokkalta rugalmasabbá, gazdagabbá hangolja" (BÁRCZI: i. m. 130—31). „Minden nyelvi jelenséget ugyanis — folytatja gondolatmenetét Bárczi — abból a szempontból kell tekintenünk, hogy miként szolgálja az embert gondolatai, érzelmei és akarata minél világosabb, minél hatásosabb, sőt minél gazdaságosabb kifejezésében" (i. m. 132; az én kiemelésem: K. F.). A két e-nek eggyé való integrálódása tehát vitathatatlanul a magyar magánhangzórendszer elszegényedéséhez vezetne. Ebben a vélemények általában megegyeznek. Ha elhatároljuk is magunkat azoktól a múlt századbeli nyelvészeti véleményektől, amelyek szerint minden változás romlás, ezt a fajta integrálódási folyamatot mindenképpen annak kell tekintenünk. Az ilyenfajta értékítélet természetesen nem azt jelenti, mintha a nyelvfejlődés másik általános jellemző vonását, a differenciálódást úgy fognánk fel, hogy a ma meglévő egységes e-t kellene ketté osztanunk egy nyíltabb és egy zártabb képzési formájúvó. A kétfajta e megléte ma objektív realitás, tehát csak a fenti módon felfogott integrálódási folyamat veszélyességéről van szó. Az e téren végbemenő integrálódás — a nyelvjárásbeli ö-zés igen nagymértékű zsugorodása mellett — valójában a beszéd színtelenedéséhez, egyhangúságához vezetne. TOMPA JÓZSEF vizsgálatai szerint a magyar szövegekben leggyakrabban előforduló magánhangzó az e: Száz hang közül átlagban 11 az e, száz magánhangzóból pedig 26 ! (TOMPA 1970. 74). TOMPA rosszallja, hogy a köznyelvben azok is nyílt e-vel kezdik felcserélni zárt e'-jüket, akik az anyjuktól tanulták, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy ,,e hangot fontos lenne a kiejtésben megtartanunk, mert kipusztulásának, illetőleg a nyílt e-vel való egybeesésének eredményeként az e hang válnék nyelvünkben leggyakoribbá, s ezzel az egyhangúság veszélye fenyegetné kiejtésünket" (i. m. 75).Bodolay számításai szerint az e betűshomogrammák száma 21 ezer körüli (BODOLAY 1978a. 578). A két e-nek eggyé való integrálódása valóban egyszerűsítené a magyar magánhangzórendszert, de ennek az egyszerűsítésnek olyan ára lenne, hogy megfosztaná nyelvünket egy olyan hangeszköztől, amelynek esztétikai és funkcionális (jelentés-megkülönböztető) szerepe elvitathatatlan. Ugyancsak Bodolaynál