Nyelvtudományi Közlemények 82. kötet (1980)

Tanulmányok - Radics Katalin: Tipológia és nyelvtörténet [Language History and Typology] 3

TIPOLÓGIA ES NYELVTÖRTÉNET 33 mert így áll elő, hogy a mondatrészek sorrendjében testet öltő szemantikai leképezés a függőségi viszonyban álló mondatrészek között (operator—Operand; más iskolák terminológiájában: déterminant—déterminé; modifier—modified; meghatározó—meghatározott között) azonos irányban menjen végbe mindenféle mondattani szerkezetben. — Ez az egyöntetűség a Martinet-féle gazdaságossági elv egyik speciális megnyilvánulásának is tekinthető (MARTINET 1963. 182). A leképezési műveletek azonban nem azonos mértékben érintik az egyes mondatrészeket. A lexikális főnévi csoportok konzisztens sorrendi elhelyezkedését két oldalról is elősegíti ez a művelet: a mondatok egy jelentős részében ugyanis kapcsolódik hozzájuk jelző, birtokos, vagy vonatkozó mellékmondat, másrészt viszont ezek a lexikális főnévi csoportok legtöbbször argumentumai is az adott mondat predikátumának. Ahhoz tehát, hogy a „természetes szerializáció" megvalósuljon az egész mondaton keresztül, a lexikális főnévi csoportoknak úgy kell elhelyezkedniük, hogy a szemantikai leképezés mindegyik, velük kapcsolatban levő mondatrész esetén azonos irányban menjen végbe. A névmásokat és a névmási jellegű személy-jelölő affixumokat azonban csak egy oldalról érinti a leképezés művelete, ugyanis — ritka kivételtől eltekintve — sem jelző, sem birtokos, sem vonatkozó mellékmondat nem kapcsolódhat hozzájuk. A névmási jellegű elemek tehát csak egy vonatkozásban vesznek részt a leképezési műveletekben, így részvételük a „természetes szerializációban" is korlátozott. A névmások és a személy-jelölő affixumok ezért sorrendi helyük változásait illetően lassúbbak, konzervatívabbak lehetnek, mint a lexikális főnévi csoportok. 8.1.3. Funkció-halmozódás; Romer-szabály a nyelvben. Már az amerikai indián nyelvek kutatásának úttörői — Sapir, Bloomfield, Whorf és mások — fölfigyeltek arra, hogy az általuk vizsgált, gazdagon agglutináló nyelvekben milyen sokféle funkció hárul a személy-jelölő affixumokra. E morfémák számos nyelvben látnak el olyan alapvető funkciókat is — a személy-jelölés eredeti funkcióján túl —, mint az alany és a tárgy megkülönböztetése, a tárgyhatározottság fokozatainak megkülönböztetése, a referenciális azonosság és különbözőség megjelölése különböző mondatrészek közt, az alárendelt mondatok mondattani viszonyainak megjelölése (jacaltec, navaho), az alárendelés tényének megjelölése (amhara, ubih) stb. A funkciók „elvállalását" valószínűleg az teszi lehetővé, hogy a személy-jelölő affixumok szoros kapcsolatban állnak egyrészt a referálás szemantikai feladatával — lévén névmási természetűek —, másrészt az esetjelöléssel — lévén, hogy a paradigmák egyik tagja maga is helyenként esetjelölő eredetű, s a többi tagjaik is különböző, alanyi, tárgyi és birtokos szerepű névmásból származnak. Az antropológiában Romer-szabályként emlegetik (HOCKETT—ASCHER 1972) azt a jelenséget, amikor az élőlények a megváltozott körülmények között életmódjukban olyan újítást vezetnek be, amely egy hagyományos életmód folytatását teszi lehetővé. „Valamely kedvező újítás eredendő fajfenntartási értéke konzervatív — írják a szerzők —, mivel egy hagyományos életmód folytatását teszi lehetővé megváltozott körülmények között" (i.m. 295). Véleményem szerint ez a szabály, bár egyelőre metaforikus értelemben, a nyelvre is alkalmazható. Amikor ugyanis egy nyelvben valamilyen oknál fogva eltűnnek egyes fontos grammatikai megkülönböztetések, képletesen szólva azt mond-3 Nyelvtudományi Közlemények 80/1—2.