Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)
Tanulmányok - Radics Katalin: Filozófia, nyelvészet, tudományelmélet [Philosophy, Linguistics, and Philosophy of Science] 3
20 • • RADICS KATALIN eredmények mellett a társadalmi-ideológiai háttér milyen torzulásokat hozott létre a tudományos szemléletben.27 . ^ . : ; . ; A nyelvtudomány — ebben nemigen van vita — a történeti-összehasonlító nyelvészet kialakulásának a korszakában vált elméletivé, teoretikus tudománnyá. E tudományág kiinduló anyagának egy jelentős része, a nyelvemlékekből származó adatanyag azonban különlegesen alkalmas volt arra, hogy a gondolkodást, szinte mondhatnánk, észrevétlenül átvezesse a teoretikus szintre. Az írásos formában fönnmaradt emlékek ugyanis már maguk tartalmaznak olyan jellegű elvonatkoztatásokat, amelyeket más modelleknek mesterségesen kell megtenniök. Nem tudjuk esetleg, ki, milyen körülmények között írta le őket, milyen társadalmi réteghez tartozott, melyik nyelvjárást beszélte. Tartalmaznak azután olyan „elvonatkoztatásokat" is, amelyek nem éppen előnyösek: nem tudhatjuk például, hogy szabályosan vagy találomra betűzte le írójuk őket, anyanyelve volt-e az illető nyelv vagy sem, igyekezett-e anyanyelvének megfelelően fordítani egy idegen nyelvű szöveget vagy szolgaian követte az idegen szerkesztésmódot. A tudományos vizsgálat azután az elvonatkoztatások egynémelyikét, amelyek elméleti általánosításai szempontjából fontosak voltak, föloldotta, hipotézist állított föl az adat nyelvjárási hovatartozását, rétegnyelvi jellegét, korát illetően, az előnytelen „elvonatkoztatásokat" pedig korrigálta, minősítette. A 19. századi kutató eközben vélhette úgy, hogy ugyanolyan empirikus adatokkal dolgozik, mint a leíró nyelvész kollegái és elődei. E korszak teoretikus fogalmai és tételei is félúton álltak az absztrakcióhoz vezető úton: a csillag a föltételezett formák előtt és a hipotetikus formában megfogalmazott kijelentések a nyelvi változásokról, nyelvjárási tagolódásról stb. inkább a tapasztalatilag közvetlenül nem bizonyítható tudást, mint az idealizált jelleget jelentették a kortársaknak. Csak a legújabbkori kutatás merte és tudta kimondani: a rekonstrukció lényege szerint idealizáció, a kikövetkeztetett alapnyelvi alakok rendszere nem egy ténylegesen létezett nyelvi állapotot tükröz, hanem egy olyan „eltorzított" modellt, amelyben a már soha vissza nem' állítható különbségek nem tételeződnek, mások — ennél remélhetőleg jelentősebbek — részben a nyelvtörténeti, részben más, például areális tipológiai módszerek révén vagy az univerzális nyelvi struktúra sajátosságainak a visszavetítésével viszont igen.28 Egy teljes évszázad elméleti gondolkodásának a megváltozását, magasabb szintre emelkedését jelzi ez a folyamat: világosan tisztázódott, többszörösen átalakult egyes nyelvészeti fogalmak jelentése, újrafogalmazódott, hogy mi az az objektum, amelyet az elvonatkoztatások rendszerén keresztül megközelítenek, s jelentősen gazdagodott a tárgy leírásában alkalmazható módszerek köre is a nem szigorúan nyelvtörténeti módszerek bevonásával. A történeti-összehasonlító módszert (és újgrammatikus formáját) a mindmáig legradikálisabb nyelvészeti tudományos forradalom, a saussure-i fordulat szorította háttérbe a szaktudomány fejlődési ritmusát követő országokban a 20. század első két harmadában. Saussure példásan tudatos teorenyelvész volt, elsőként alkalmazott tudományelméletileg máig is érvényesen megfogalmazott, bár tartalmukban azóta némileg átalakított, tiszta absztrakciókat. Struktúra-fogalmát már szinte parazita módon vették át és abszolu-27 A magyar szakirodalomban TELEGDI ZSIGMOND tudománytörténeti munkái elemezték bővebben, ilyen szempontból is a nyelvészet tudományos forradalmait. 28 Vö.: HAJDÚ PÉTER, Rekonstrukció az uralisztikában. NyK 80 (1978): 15 — 29.
