Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174

180 SZEMLE - ISMERTETÉSEK lyekké váltak. És természetesen hihetetlenül megnőtt a nyelvünk vizsgálatával foglalkozók állománya. Az Intézetben a kutatók kezdeti létszáma néhány év alatt megkétszereződött, s ma mintegy hetven szakember és negyven főnyi segédszemélyzet dolgozik a különböző osztályokon. Körülbelül ugyanennyien vagy valamivel többen foglalkoznak a felsőoktatási intézményekben is a nyelv és nyelvünk kérdéseivel. Mindez már eleve lehetővé tette, hogy a tervezés, a tervszerűség a mi területünkön is érvényesülhessen, azaz hogy — mérlegelve az igényeket és a lehetőségeket -- a legcélszerűbben osszuk el a szellemi és anyagi erőket, továbbá, hogy összehangoljuk a különböző helyen folyó munkálatokat. Másrészt lehetővé vált az is, hogy a nagy nyelvi anyag feldolgozását igénylő szintetikus jellegű, igen fontos munkálatok föllendülhessenek, mégpedig az egyéni kutatás(ok) eredményeit megsokszorozó kollektív tevékenység révén. Harmadsorban pedig mód nyílt — főként a hatvanas évek elejétől — mind a modern külföldi irányok, iskolák, kísérletek hazai alkalmazhatóságának a felmérésére, illetőleg továbbvitelére, mind új utak keresésére, új módszerek kipróbálására. Az elmondottak következményeként is változott a nyelvszemlélet, eltolódtak a nyelvészeti vizsgálódások súlypontjai, módosult a korábbi kutatómódszer, illetőleg részben vagy egészben újak léptek fel olyan mennyiségben, mint soha a korábbi időben (ezek közül egyesek kikristályosodtak vagy most vannak kikristályosodóban ; mások egy-egy ponton gazdagították a nyelvészeti kutatást; ismét mások úgyszólván eltűntek vagy eltűnőben vannak). — Mintegy az élet parancsára, eddig nem tapasztalt mértékben fordult a nyelvtudomány a közvetlen (beszélt és írott) nyelvhasználat felé, s ennek következtében a gyakorlatibb jellegű diszciplínák: az addig nálunk háttérbe szorult leíró nyelvészet (a hagyományos és a strukturalista, valamint generatív nyelvtan illetőleg nyelvleírás), továbbá a nyelvművelés, a stilisztika, az irodalmi nyelv kutatása, a lexikográfia, sőt az eredményesebb nyelv- és nyelvtanoktatásnak, a minél gazdaságosabb hírközlésnek, egyáltalán a kommunikációnak a vizsgálata (vö. a szélesebb értelemben vett alkalmazott nyelvtudomány diszciplínáit) kerültek az érdeklődés és a kutatások középpontjába, vagy legalább elfoglalták e tekintetben az őket megillető helyet. Ugyanakkor azonban azt is ki kell emelnünk, hogy az elméleti kérdések — benne a nyelv lényegét, működését stb. érintők is — a korábbinál lényegesen nagyobb hangsúlyt kaptak. A nyelvnek társadalmi produktumként való felfogása, a dialektikus szemléletmód, majd a ma felé haladva az egyre komplexebbé váló (a logika, a pszichológia, a szociológia, a matematika, a szemiotika, a tipológia stb. eszközeit is felhasználó), továbbá a nyelvi rendszert, struktúrát előtérbe állító és egzaktságra törekvő kutatómódszer mind hozzájárult ahhoz, hogy a korábbi történeti jellegű stúdiumok mellé a mai nyelvvel (különböző szemszögből) foglalkozó modern diszciplínák zárkózhattak fel, illetőleg, hogy eddig elhanyagolt, kevéssé művelt vagy úgyszólván csak nevükben élő részdiszciplínák újultak meg, vagy napjainkig ismeretlenek születtek és váltak sajátos tárgykörrel, problematikával és kutatómódszerrel rendelkező, önálló tudományággá, esetleg most vannak ilyenné alakulóban. Az első csoportra jó példa a szemantika, a stilisztika, a nyelvművelés, a tipológia, az irodalmi nyelv történetének vizsgálata; a másodikra a lexikográfia, a matematikai nyelvészet, a kontrasztív nyelvészet; a harmadikra pedig a generatív nyelvleírás, a szociolingvisztika, a pszicholingvisztika, a szövegnyelvészet stb.