Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 177 tized alatt indult el igazában a tudósi pályán, illetve vált a nyelvtudományban igazi szaktekintéllyé. Ez utóbbit fontos dátum jelzi. 1923-ban megjelent az első tudományos dolgozata a Magyar Nyelvben, s ettől kezdve szinte minden évnek megvolt a bőséges termése egészen addig, amíg a halál ki nem ütötte kezéből a tollat. 1926-ban bölcsészdoktori szigorlatot tett a szegedi egyetemen francia nyelvészetből. A harmincas évek elejétől pedig fokozatosan bekapcsolódott az egyetemi oktatásba: 1932-ben a szegedi, 1938-ban a budapesti egyetem magántanára lett, mind a két esetben az ófrancia nyelvészet tárgyköréből. Ugyanebben az évben az Eötvös-kollégium egykori diákját kinevezték a kollégium tanárává, az igazgatónak a következő — elmondhatjuk: igen találó — ajánlásával: ,,Nagy tudományos felkészültségén kívül jellembeli és tanári kiválóságai teszik őt elsősorban alkalmassá az Eötvös Kollégiumi munkakör betöltésére." A jelzett két évtizedet mintegy az koronázta meg, hogy Bárczi Gézát 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 2.4. 1941-gyei kezdődik az a három évtized, amelyben Bárczi Géza tanári — immáron egyetemi tanári — és tudósi pályáján beérett a nem mindennapi gazdagságú gyümölcs. Ezúttal ismét csak a legfontosabb és sok mindenre utaló dátumokat emelem ki. 1941-ben Csűry Bálint halála után kinevezték nyilvános rendes tanárrá a debreceni egyetem magyar és finnugor nyelvészeti tanszékére, majd 1952-ben került át Budapestre, az újonnan létrehozott II. számú magyar nyelvészeti tanszék vezetőjeként. A Debrecenben eltöltött időt ő maga nevezte — teljes joggal — élete legtermékenyebb évtizedének. Az ekkor tartott egyetemi előadásaiból nőttek ki — mint már utaltam rá — későbbi szintézisei, tankönyvei, kézikönyvei, és a Magyar szófejtő szótár megjelenése (1941) után itt bontakozott ki sokoldalú, számos diszciplínára kiterjedő tudósi munkássága. Érthető tehát, hogy már 1947-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Budapestre kerülve, az ötvenes és hatvanas években — mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt — csak tovább gazdagodott Bárczi Géza oktatói, tudományos és közéleti tevékenysége. Ezt csupán mint határkövek jelzik a következő tények: A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék (Nyelvészeti Tanulmányok 1. Bp. 1951.) című munkájáért 1952-ben Kossuth-díjjal, A magyar nyelv életrajza (Bp. 1963., 1966., 1975.) című szintéziséért pedig 1970-ben Állami díjjal jutalmazták. Mind az oktatást, mind tudományos eredményeinek a publikálását (1974-ben jelent meg például Nyelvművelésünk című kis könyve !), mind pedig a Magyar Nyelvtudományi Társaság irányítását stb. nyugalomba vonulása (1969) után is szinte utolsó leheletéig folytatta, azt példázva, hogy számára az élet és a munka egyet jelentett. 3. Bárczi Géza tudományos munkálkodása több mint egy fél évszázadot ölel fel. Mivel — amint már utaltam rá — az ő élete szétválaszthatatlanul eggyé forrt a tudósi és a tanári munkával, sajátos oeuvre-jenek a számbavétele — mondhatnánk: nyelvtudomány-történeti áttekintése — valójában a teljes életműbe enged bepillantást, az egész ember „mérlegre tételét" jelenti. Bárczi Gézának mint nyelvtudósnak mindenekelőtt három fő jellemvonását emelhetjük ki. Először is ízig-vérig nyelvtörténész volt: az egész nyelvnek és benne a nyelvi jelenségeknek a mozgása, alakulása, ezek okának 12 Nyelvtudományi Közlemények 80/1-