Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)
Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza (1894–1975) és a magyar nyelvtudomány 174
SZEMLE - ISMERTETÉSEK 175 mindehhez hozzátehetjük, hogy Bárczi Géza mindenekelőtt tanár és nevelő volt: műveinek nagyobb hányada — ha nem mindegyik — egyetemi és egyéb előadásaiból nőtt ki, és munkái — még a látszólag nehezebben megközelíthetőek is — felépítésükben, megfogalmazásukban, hatni akarásukban tanító, nevelő jellegűek. Vele kapcsolatban nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy a mai magyar nyelvészek, sőt magyar szakos középiskolai tanárok közül szinte mindenki — ki nagyobb, ki kisebb mértékben; ki közvetlenül, ki közvetve — a tanítványának mondhatja magát. Akinek pedig megadatott előadásait hallgatni, szemináriumain részt venni vagy éppen a közelében élni, tanulni, — az egy életre szóló útravalót kapott tőle a tekintetben, hogy hogyan kell szeretni és művelni az anyanyelvet és tudományát, hogy mi jellemzi az etikus tanárt és tudóst, egyáltalán hogyan lehet valaki hasznos, építő tagja a társadalomnak, az emberiségnek . . . 2. Bárczi Géza életfolyása mintha azt példázná — saját törekvésének és a sors akaratának megfelelően —, amit ő maga a nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen — bölcs tapasztalatként — megállapított: ,, . . . úgy érzem, a nyelvésznek az egész életet magához kell ölelnie, hogy feladatának megfelelhessen" (MNy. 70: 253). 2.1. Bárczi Géza 1894. január 9-én született Zomborban.* Édesapja gyógyszerész volt. Édesanyja az Ipoly-vidék szép magyar nyelvét és a palócok szokásait, gazdag lelkivilágát vitte a családba. Zomborban korán megismerkedett a város és a környék színes lakosságával: a különböző nyelvjárásokat beszélő magyarokkal és a szerbekkel, bunyevácokkal. Alsóbb fokú iskoláit itt végezte, és a helybeli állami főgimnáziumban érettségizett 1911-ben. Ugyanebben az évben a budapesti egyetem bölcsészettudományi karának magyar— latin—görög, majd francia szakos hallgatója lett. Ez a nyelvek (a nyelv- és irodalomtudomány, a klasszikus műveltség és az élő beszéd tanulmányozása) felé mutató érdeklődés, valamint a szokatlanul gazdag szakpárosítás már ekkor jelzi az életbe kilépő ifjúnak a sokoldalúságát és azt a vágyát, hogy az életnek, a tudásnak minél nagyobb hányadát vehesse birtokába. De ezt igazolja az a folyamodvány is, amelyben 1911. május 30-án a zombori diák fölvételét kérte az Eötvös-kollégiumba: ,, . . . a tanári pályán a magyar, latin és görög nyelvet választom szaktárgyaimul. Magyar anyanyelvemen kívül tudok németül és törökül, és az ide mellékelt okmány szerint képesítve vagyok az eszperantó nyelv tanítására, aminthogy ezt a nyelvet a zombori állami főgimnázium rendszeresített tanfolyamán tényleg tanítottam is" (idézi Kiss Jenő: Ny tud-Dolg. 14. sz. Bp. 1973. 195 — 196). Az Eötvös-kollégium — amely a párizsi École Normal Supérieur mintájára létesült Budapesten, és amely olyan sok kiváló tudóst, tanárt, szakembert nevelt az országnak — még közelebb vitte a tudományhoz, benne a nyelvtudományhoz, és lakóit — egymást is tanítva és egymástól is tanulva — olyan szellemi és valóban az életre előkészítő élményekben részesítette, amelyek elsősorban járultak hozzá Bárczi Géza példamutató egyéniségének a kialakulásához is. * Itt jegyzem meg, hogy mind Bárczi Géza életpályájának, mind tudományos munkásságának bemutatásában több pontban felhasználtam Benkő Lorándnak ,,Bárczi Géza hetven éves" című dolgozatát (Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. NytudErt. 40. sz. Ligeti Lajos és Pais Dezső közreműködésével szerkesztette Benkő Loránd. Bp. 1964. 5 — 15). A továbbiakban erre a dolgozatra csak akkor utalok, ha szó szerint idézek belőle, vagy közvetlenül átveszek egy-egy gondolatot, megállapítást.
