Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Szemle – ismertetések - Vikár László: Hozzászólás „A finnugor zene vitájá”-hoz 395

400 SZEMLE - ISMERTETÉSEK dály által iskolai célra összeállított Bicinia Hungarica IV. és az Ötfokú zene III. füzetét, tehát csak a> hegyi-cseremisz anyagot veszi figyelembe. A valóság az, hogy a cseremiszek — ideértve természetesen az erdeieket és a keletieket is — dalkincsének többsége minden kétséget kizáróan csuvas-tatár hatásra kialakult szó-pentaton. Tartozunk az igazságnak avval, hogy a szerzőnek a cseremisz kvintváltással kapcsolatos néhány olyan gondolatát is felsoroljuk, amivel örömmel egyetértünk. 2 kötet 43. oldal: ,,A kvintváltó kétzónás szerkesztésmód a türk népek jellemzője s ez a magyarba korábban, a cseremiszbe későbben nyomult be". Két oldallal később azt írja, hogy a cseremiszek a kvintváltó szerkezetet ,,új stílusként teljesen magukévá tették". Ebből ered az is, amit a 2. kötet 38. oldalán olvashatunk, hogy bizonyos kvintváltó cseremisz és magyar dallamkapcsolat „nehéz problémát vet fel". „Väisänen I. Krohnnal együtt vallja, hogy a variánsok pontos felismerése mindenkor szubjektív dolog" — idézzük a könyvet. Ezért, ha néhány példát nem is érzünk helyénvalónak, nem tartjuk szükségesnek azt szóvá tenni, hiszen a dallamok hasonlóságának elbírálásában nincs teljesen objektív mérce. Van azonban néhány, ezen túlmenő megjegyzésünk. Nem kap tájékoztatást az olvasó arról, hogy a 18. sz. példa felső sorában szereplő s egyébként prózában ismert magyar közmondás (Aki másnak vermet ás . . .) különös dallama honnét származik? A 76, 77 és 80. sz. dallamokban nem mutatható ki a befejezett közlésre jellemző ereszkedő dallamvonal. A 208. sz. dallam az első két ütem hasonlósága ellenére sem sorolható az adott típusba. Ez látszat hasonlóság, amely nem érinti a dallam lényegét. A 213. sz. dallam nem Zá-tetraton, hanem Zá-pentaton, tekintve, hogy az alsó szó is szerepel benne. A 247 — 248. sz. dallam nem volgavidéki. Ezért a 2. kötet 55 — 56. oldalán írt következtetés, hogy ,,. . . a Volga-könyöki finnugor ősnép már dudaszerű hangszerrel élt", ebből nem bizonyítható állítás. Az viszont igaz, hogy napjainkban, ha kivesző félben is, de találunk még itt-ott dudásokat, különösen a Mari Autonóm Köztársaság Orsanka, Novo-Toljal, Szernur és Morki kerületében. Végül a 298. sz. dallam a hasonló 3. sor ellenére is elüt az adott típustól. Véletlen egyezést kell benne látnunk, amely csak egy részletre terjed ki. A szokatlan vagy szokatlanul megfogalmazott állítások követése nem egyszer gondot okoz az olvasónak. ,,A nyelvi beszéd keletkezése előtti hosszú jelbeszédes korszakból . . . nem rekeszthetjük ki a társas érzelemnyilvánítás táncos ós hangszeres lehetőségeit." Azt jelentené ez, hogy a hangszer esetleg előbb volt, mint az ének? Az 1. kötet 64. oldalán: „mélyből a magasság felé haladva ú, ó, á, é, i . . . egymástól oktávnyi távolságokra vannak" Hogyan érthető ez? Ugyanazon az oldalon olvashatjuk ezt a sajátos okfejtést: (a mássalhangzók miatt) ,,az éneklés nem szereti a szöveget, csak tűri. ősi ellentótüknek ez a gyökere. Az egyszínű vokalizálas azonban hangszer hanggal azonosítaná az ónekhangot, márpedig ez többet akar ós tud is mondani. A kifejezés gazdagítása érdekében tehát mégis társul veszi a beszéd (a szöveg) értelmező segítségét a vele járó teher árán is." ,,A rokonnépek dallamvilága egyre távolodik egymástól" — írja a szerző a 2. kötet 62. oldalán s evvel nagyjából egyet is érthetünk, de ami ezután jön az már túlságosan merev és sebezhető fogalmazás: ,,. . . ennek törvényszerűsége szerint ami a múltban azonos volt, az a jövőben teljesen különbözni fog egymástól." Meddig tartott a múlt s mikor kezdődik a jövő? Hol van a megismerhetőségnek az időbeli határa? Legyen szabad végül megemlítenem a könyvnek a személyemet érintő részéhez fűzött két megjegyzését. ,,. . .a dallam az egyetlen, amire megbízhatóan támaszkodhatunk" tőlem származó idézet így félrevezető, mert hiányzik az elején szereplő ,,itt", amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az állítás nem általánosságban értendő, hanem csak a szóban forgó anyagra vonatkozik. Ezt a csonka idézetet Wiora, más tényezőket hangsúlyozó megállapításával szembevetni nem helyénvaló. Néhány sorral arrébb a szerző ,,a meg nem ismerhetőség legkényelmesebb pesszimizmusát" olvassa fejemre, amikor kétségbe vonom, hogy azonos dallamok felfedezésével lehet bizonyítani a régmúltba visszautaló kapcsolatokat. Sem ő, sem más nem tudott eddig azonos dallamokat kimutatni, legfeljebb több-kevesebb hasonlóságot. Nem értem tehát, mitől lehetnénk optimisták? Väisänen sem volt az. Többen valljuk, hogy sok még a ,,zárt ajtók előtti tehetetlenség aggodalma". Ami a finnugor zenei kutatás „legkényelmesebb" módját illeti, megjegyzem, hogy BEBECZKI GÁBORral mi eddig nyolc alkalommal jártunk a Volga—Káma vidéken s több mint 250 faluban végeztünk gyűjtést. A finnugor kutatásoknak a szerző által javasolt új módszerével kapcsolatban álláspontunk továbbra is várakozó. Nem érezzük még elég súlyosnak és megbízhatónak a rendelkezésre álló s még kevésbé az általa felhasznált adat-alapot ahhoz, hogy egy ilyen nagy épületet helyezzünk rá a megingás veszélye nélkül. A könyvet legfeljebb csak a munkahipotézis szintjén fogadhatjuk el s ezért a fogalmazás, állítás, bizonyítás hangvétele, amely a feltételezések határán túl megy,