Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Szabolcsi Anna: Megjegyzések a Montague-grammatikáról [Remarks on Montague Grammar] 157

160 SZABOLCSI ANNA matematikus olvasónak a cikkek megértésében. BARBARA PARTEE (Montague Grammar and Transformational Grammar. Linguistic Inquiry 1975/2.) cikke pedig elsősorban a nyelvtaníró szemszögéből tárgyalja a Proper Treatmentcikk fragmentumát. Fölfogható továbbá bizonyos fokig Montague ismertetésének DAVID LEWIS General Semantics c. munkája is (in: DAVIDSON—HÁRMAN [szerk.], Semantics of Natural Language. Dordrecht 1972.). 2.1. Azt az állítást, hogy a nyelv kifejezései jelek, úgy szokás értelmezni, hogy érzékelhető testükön kívül jelentésük is van. A kifejezés a jelentésén keresztül vonatkoztatható különböző dolgokra. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy az tudja egy kifejezés jelentését, aki tudja, hogyan lehet helyesen (sikeresen, érvényesen) alkalmazni. Tekintsük úgy, hogy a kifejezés jelentése a használatára vonatkozó szabály. Meg fogjuk látni, hogy Montague miként teszi működőképessé ezt a meghatározást. A fentiekből természetesen nem következhet, hogy valaki pusztán a nyelvtudás birtokában, bármilyen helyzetet objektíve helyesen le tudna írni. Például, ha valaki egy elébetett folyadékról helyesen azt mondja, hogy: Ez sósav, akkor ezt nem csupán az Ez sósav mondat jelentésének ismerete alapján tehette. Kissé paradox megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy amennyiben nyelven kívüli ismeretei alapján tudta, hogy mi van előtte, akkor nyelvtudásának birtokában helyesen nevezte meg azt a dolgot. Ezek a megjegyzések a nyelvet használó ember szempontjából foglalkoztak a nyelvi jel és a valóság kapcsolatával. A matematikus (vagy nyelvész) azonban amikor a nyelvet mint önálló objektumot vizsgálja, időlegesen függetleníti magát a nyelvet használó embertől és annak a nyelvhez való viszonyától. A nyelv modellálásakor egyfelől a természetes nyelv szintaxisát egy formális szintaxissal fogja modellálni; azokat a dolgokat, amelyekre a kifejezések vonatkozhatnak — a világot — pedig ún. matematikai modellekkel. Ezekben a (pl. halmazelméleti) modellekben objektumok vannak, amelyeken relációkat, függvényeket stb. értelmez. A továbbiakban szintaxison mindig formális szintaxist, világon mindig matematikailag modellált világot fogunk érteni. Nevezzük a nyelv egy interpretációjának azon dolgok struktúráit összességét, amelyekre a kifejezések vonatkozhatnak. A formális szintaxis kifejezéseinek interpretációja a fentiek értelmében egy matematikai modell. Ez a modell valójában azonos elven modellált helyzetek tömegéből fog állni. Ezeket a helyzet-modellekét a szakirodalomban gyakran lehetséges világoknak nevezik. Minden egyes lehetséges világ egy-egy lehetséges, elképzelhető tényállást reprezentál (pontosabban, egy-egy ellentmondásmentesen leírható tényállást). A többféle tényállás reprezentálására azért van szükség, hogy számot adhassunk arról, hogy például a Süt a nap állítás miért lehet egyszer igaz, másszor hamis. A kifejezés egy adott világban való extenziójának nevezik azt a dolgot vagy dolgokat, amelyekre a kifejezés abban a világban vonatkozik. Azt, hogy a kifejezés jelentése a használatára vonatkozó szabály, most így fogalmazhatjuk meg: minden kifejezéshez tartozik egy olyan függvény, amely minden lehetséges világban kijelöli a kifejezés ottani extenzióját. Ezt a függvényt — melynek értelmezési tartományában a lehetséges világok (nevei), értékkészletében a kifejezés által jelölhető dolgok vannak — a kifejezés intenziójának nevezik. Két kifejezés jelentése akkor és csak akkor lesz azonos, ha teljesen egyformán használhatóak. Ez akkor lehetséges, ha a két kifejezés extenziója minden lehetséges