Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)
Tanulmányok - Barabás András–Kálmán C. György–Nádasdy Ádám: Van-e a magyarban tulajdonnév? [Are there Proper Nouns in Hungarian?] 135
VAN-E A MAGYARBAN TULAJDONNÉV? 137 elfogadják az (5) tételt, szükségképpen tagadják a másik kettő valamelyikét. Ezt a logikusok, szemantikusok nem kényszerülnek explicite megfogalmazni, hiszen nem feladatuk, hogy a nyelvleírás „tulajdonnév" vagy „főnév" kategóriájáról bármit is mondjanak. A nyelvészeknek viszont igen, s így súlyos hibának tűnik, ha a logikusoktól vezettetve besétálnak a csapdába. Ha intuíciónk (vagy akár prekoncepciónk) úgy diktálja, hogy a Magyar Népköztársaság-féle többszavas formák tulajdonnevek, ám fogadjuk el az (5) tételt igaznak (egyelőre mi is ezt tesszük). A (4) tétel azonban ekkor nem tartható tovább, így ki kell mondanunk: nem igaz, hogy a magyarban a tulajdonnév a főnév egy fajtája lenne. Nos, ha nem a főnév, akkor hát mi a tulajdonnév genus proximuma? — kérdi joggal az olvasó. A kérdésfeltevés azonban hamis. Az imént bírált szerzőkről nem azt akarjuk mondani, hogy rosszul teljesítettek egy magukvállalta feladatot (a tulajdonnév szófaji besorolását), hanem, hogy a lehető legjobb választ adták egy hibásan fölfogott problémára. Nem a jót csinálták rosszul, hanem a rosszat jól! Egyáltalán nem nyilvánvaló ugyanis, hogy a tulajdonnevet el kellene helyezni a szófajok hierarchikus rendszerében. Szükségszerű-e, hogy egy nyelv egy ilyen logikai kategóriát jelöljön? Továbbá: még ha jelöli is, szükségszerű-e, hogy szófaji eszközökkel jelölje? Az idézett szerzők szerint igen; olyannyira, hogy még az imént feltárt logikai zavart is vállalják (nyilván tudatosan, hisz oly átlátszó!) ennek kedvéért. Térjünk hát rá definícióik tartalmi részének, a (2)-es tételben megfogalmazott differentia specificának az elemzésére. 1.2. Igaz-e, hogy a tulajdonnév sajátos jelentéstartalma alapján különíthető el más, hozzá hasonló elemektől? 1.2.1. Hogy a választ megadhassuk, ki kell tekintenünk nyelvtanaink szófaj meghatározási gyakorlatára. A fent felsorolt nyelvtanok a szó jelentését tekintik elsődleges érvnek a szófaji hovatartozás megállapításakor, definícióikban is ez áll az első helyen. Az ige definícióját például ilyenformán kezdik: (6) Az ige ilyen és ilyen jelentésű, ezt meg ezt kifejező szó. E szemantikai-logikai megközelítés számos veszélyt rejt magában (az egyikre épp az imént hívtuk fel a figyelmet, lásd 1.1.). LAZICZIUS szavait idézzük: „Az első pillanatban azt hinné az ember, hogy a szavaknak bizonyos kategóriába (ige, főnév stb.) való tartozása olyan kérdés, amely feltétlenül a szótan körébe vág. Pedig ez nem egészen így van. A szavak kategoriális hovatartozása elsőbben is meghatározott képességet jelent bizonyos szintaktikai eszközök (ragok, jelek stb.) felvételére, és bizonyos szintaktikai kapcsolatok létesítésére" (52). Hogy az idézett szerzők mégis a fenti stratégiát követték, arra nyilván számos okuk volt. Tény azonban, hogy a szófaj jellegzetes jelentése után csakhamar felsorakoztatják a szófajra jellemző formális jegyeket is, valahogy így: (7) Az ige ilyen és ilyen jelentésű, ezt meg ezt kifejező szó. — Az ige formálisan így és így viselkedik.8 8 így ír pl. VELCSOVNÉ (MMNy. 30) a főnévvel kapcsolatban: ,, . . . bármely szó szerepelhet alkalmilag főnévi használatban, ha mondatbeli szerepe, toldalékolása, névelŐ-használata a főnevekével egyező."
