Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Szalamin Edit: A magyar mondatformák kérdéséhez [cirill] 453

A MAGYAR MONDATFOKMAK KÉRDÉSÉHEZ 463 9.2. A predikatív viszony (logikai értelemben) tranzitív jellegű: a „szélső" komponensek csak a közbülső komponens révén vannak kapcsolatban egymással. A predikatív viszonyításról itt elmondottakkal sok lényeges vonatkozásban rokon ELEKPI LÁSZLÓ koncepciója (10), (11). A mondat bipolaritását szintén vitatja, de a predikatív viszonyt kissé másképpen tárgyalja DEME LÁSZLÓ már említett könyvében (8, 58 — 59). A fentiekből következik egy a mondatra, ül. a predikatív viszonyításra jellemző paradoxon: a másodlagos nominális mondatforma ,,tisztábban" fejezi ki a predikatív viszonyt, mint az igei alapforma. — Mondattani szakirodalmunkban egyébként ez a gondolat sem új: föntebb elsőkónt említett cikkében Elekfi egyértelműen azt javasolja, hogy műszavakkal is különítsük el a nominális mondat predikatív viszonyítását a verbum finitum segítségével kifejezett „ábrázolástól". A lényeg ezúttal sem az elnevezésben van, hanem abban, hogy tisztán lássuk a predikatív viszonyítás legfontosabb sajátságait mind a verbális, mind a nominális mondatban. Egyébként az említett gondolathoz még egy megjegyzés kívánkozik: amennyire jogosult lenne a predikatív viszony két típusának elnevezésbeli megkülönböztetése, legalább ugyanannyira jogosulatlan is lenne egy nem kevésbé fontos szempontból, a k ö z 1 ó s szempontjából. A kommunikáció felől nézve ugyanis mind a verbális, mind a nominális mondatforma tökéletesen egyenrangúan fontos. 10. Befejezésül vessünk egy pillantást a tárgyalt mondatformák kapcsolatának történeti vonatkozásaira. A nominális mondat vagy általában a predikatív viszony problematikáját szinkron szempontból elemző művek — a már idézett generatív módszerűektől eltekintve — a kérdéses mondatformák kapcsolatát átfogóan nem tárgyalják. A már említetteken kívül ANTAL LÁSZLÓ cikkére is hivatkozhatunk (1). A problémát felvető kutatók egy része a kérdés tisztázatlanságára hivatkozva nem foglal egyértelműen állást: ,,A predicatiot kifejező szerkezetek eredete gyakorlatilag teljes egészében problematikus ma is, sőt azt mondhatjuk, hogy azok a tanulmányok, melyek e kérdés valamelyes tisztázását tűzték ki feladatul, inkább a szóban forgó problémakör elhomályosításához, mintsem megvilágosításához vezettek" — írja ATJBÉLIEN SATJVAGEOT (27, 416). — Mások munkái expressis verbis nem, csak közvetve utalnak a nominális mondat elsődlegességének gondolatára, pl.: SIMONYI ZSIGMOND cikke (29, 49 — 52). A kérdést kifejezetten történeti aspektusból vizsgáló kutatók álláspontja KLEMM ANTAL óta túlnyomórészt az, hogy a nominális mondat történetileg elsődleges. PAPP ISTVÁN álláspontja: „Fejlődéstani tények nyelvünkben és a rokon nyelvekben az állítmányi szerepű névszó igésülési folyamata mellett szólnak ... az igés mondat régebbi nominális mondatból keletkezett átértékelődés útján" (26, 33 — 35). KLEMM IMRE véleménye: „Az uráli alapnyelvi mondat eredetileg névszói volt . . . Az igei állítmányú mondat a névszói állítmányú mondatból fejlődött, majd kialakult az egyes finnugor nyelvek külön életében a névszói-igei állítmányú mondat" (22, 224). Hasonló felfogásban ír a kérdésről A magyar nyelv története c. egyetemi tankönyv (3, 430). A nominális állítmány elsődlegességét hirdető tanítás azonban nem kizárólagos a szakirodalomban. A névszói és az igei állítmány egyidejű keletkezését hangsúlyozza az OCHOBH (|)HHHO-yropcKoro H3biK03HaHHH c. szovjet tanulmánykötet (39, 387). HAJDÚ PÉTER pl. Bevezetés az uráli nyelv-