Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Szemle – ismertetések - Balogh Lajos: Teiszler Pál, A Nagykároly környéki magyar nyelvjárás magánhangzó-rendszere 459

460 SZEMLE - ISMERTETÉSEK nyelvjárások rendszere Bp. 1971.) és a különböző irányzatokat követő nemzetközi szakirodalom jelentős segítséget nyújtanak ugyan a hangtani monográfia készítőjének is, a részletes, konkrét esetekre lebontott eljárásokat azonban mégiscsak a vállalkozó szerzőnek magának kell kidolgoznia. Érthető tehát a kíváncsiság, amely TEISZLEB PÁL könyvét kíséri. Adott körülmények között talán nem is annyira az elért eredmények keltik fel az érdeklődést — bár ezek is igen figyelemre méltóak —, hanem inkább az alkalmazott módszer, a modern, korszerű elveken alapuló nyelv járásleírás bemutatása. Sikerül-e segítségével megragadnia a hangtani és fonológiai jelenségek lényegét? Vajon számottevően többet nyújt-e a hagyományos monográfiák néha csak elnagyolt, több esetben azonban igen sokoldalú és időtálló eredményeinél? Ahhoz, hogy a felvetett kérdésekre választ kapjunk, a módszer lényegével megismerkedjünk, és helyenként néhány eljárásmódról vitatkozzunk is a szerzővel, rövid tartalmi áttekintésre van szükség. 2. Már az előszóban tájékoztatja TEISZLEB az olvasót arról, hogy a vizsgált terület nyelvi szempontból igen változatos. A lakosság jelentős részét teszik a XIX. és a XX. század fordulóján elmagyarosodott svábok, akik még ma is kétnyelvűek. Később megtudjuk, hogy a 16, egymással földrajzilag összefüggő Szatmár megyei kutatópont közül 9 sváb eredetűektől lakott, 1 községben magyarok és svábok, 5 községben pedig románok, svábok és magyarok laknak. Természetes tehát, hogy a nyelvi interferencia igen nagyfokú, ezért a magánhangzó-rendszer leírásában a szokásos nyelvjárási változatok mellett az idegen nyelv artikulációs bázisából adódó variánsokkal is számolni kell. Az anyaggyűjtés és feldolgozás módszerét az I. fejezet ismerteti (7 —27). A gyűjtés szokásos módon, kérdőív és magnetofon segítségével történt. A köznyelvi címszavak száma meglehetősen magas, 1247, elegendő mennyiség ahhoz, hogy a köznyelvi-nyelvjárási fonémaeltérések jelentős részét (az *'-zést, ú-zást stb.) gazdag példaanyagon mutassa be. A kérdezés és az adatok feljegyzése során az impresszionista eljárásmódot alkalmazta. Ebből következik, hogy a gyűjtött ós statisztikailag is feldolgozott nyelvi anyag inkább parole-tényként fogadható el, amelyből a nagy számok törvénye alapján általános nyelvi sajátságok kirajzolódnak ugyan, de elég tekintélyes mennyiségben fordulnak elő egyéni, esetleges és egyszeri hangtani variánsok is. Ez a gyűjtési módszer később a feldolgozás során is rányomja bélyegét a szerző nyelvszemléletére. A nyelvjárás és köznyelv viszonyát, konkrét megnyilvánulásában a nyelvjárási és köznyelvi variánsok váltakozását, többnyire stíluskérdósként kezeli; a beszélő műveltségétől, iskolázottságától függőnek látja, hogy adott esetben a lehetséges fonéma változatok közül éppen melyik realizálódik. Ez a váltakozási elmélet legszembetűnőbben egy műszóhasználatban jut kifejezésre.. Ha valamely köznyelvi fonéma helyén a vizsgált nyelvjárásban más fonéma található (pl. e helyett i), a jelenség fonéma váltakozásnak minősül. Először arra gondoltam a könyv olvasásának kezdetén, hogy valószínűleg fonémamegfelelést ért alatta a szerző. Később azonban kiderült, a megfelelést valóban fakultatív váltakozásnak tekinti (tehát egyes köznyelvi e-k helyén az é ~ í-vel váltakozik). Az irodalmi nyelvvel történő interferencia következtében a nyelvjárási jelenségek kétségtelenül keverednek köznyelviekkel (erről részletesebben ír a 157. oldalon). Az esetek többségében azonban nem a nyelvjárási rendszer felbomlásáról, a változatok növekedésével egy standard nyelvállapot elbizonytalanodásáról van szó. Véleményem szerint a köznyelv behatolása a nyelvjárásokba elsősorban nem a nyelvi rendszer szintjén történik, hanem nagyobb részben inkább extralingvisztikai tényezők segítik elő széles körű térhódítását. A fiatalabb nemzedék a köznyelvet sajátítja el az iskolában, a munkahelyén, ez az „anyanyelve", de ismeri azért a nyelvjárást is. Az idősebb paraszti generáció viszont még ma is lényegében változatlanul őrzi és használja az archaikus elemeket, azokat köznyelviekkel nem belső nyelvi kényszer, hanem csak külső hatás következtében keveri: idegennel tárgyalva városban, hivatalban stb. A köznyelv gyors terjedése tehát nyelven kívüli tényezők eredménye: az öregek kihalnak, egyre kevesebb lesz a nyelvjárást beszélők száma. (Az érintett kérdésnek gazdag szakirodalma van. A téma azonban itt az ismertetésben nem annyira lényeges, ezért a hivatkozásoktól eltekintettem.) Az elemző módszerről írva programot is ad a szerző a későbbi monográfiák készítői számára: a feldolgozásnak tartalmaznia kell a fonéniarendszer, az állomány, a gyakoriság és disztribúció, a fonémák változatos realizációs rendszerének leírását, sőt — megfelelő anyag birtokában — még a szupraszegmentális elemek bemutatását is. (Lényegében ehhez hasonló elvek szerint készülnek más külföldi nyelvjárási fonológiai leírások, lásd például J. GOOSSENS, Strukturelle Sprachgeographie Heidelberg 1969., a fonémáról szóló rész 26 — 68.) Itt jelzi előre, hogy a tárgyalást három nagy egységben végzi el. Először a fonéma releváns jegyeit ismerjük meg a nyelvjárási szembenállások alapján. A második rész a váltakozásoké (tulajdonképpen a megfeleléseké), amelyben sorra veszi a fonémák megterheltsegi arányainak pozicionális és statisztikai jellemzőit, például hogy hangsvilyos