Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

28 HAVAS FERENC a tipológiai elemzés sajátos természete indokolja. A tipológiában ugyanis szigorúan véve nem lehet csak egy nyelvről beszélni. Bármit állítson a tipológus egy nyelv tulajdonságairól, azt mindig más nyelvek jellegéhez viszonyítva állítja. A típus mindig a maga fajfogalmának típusa, mely azonban csak konkrét nyelvekből absztrahálható. Nyíltan vagy rejtetten tehát mindig összehasonlításról van szó, ez esetben viszont nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a kifejezés síkján az egyes nyelvek szintjeik felhasználása tekintetében különböznek (azonos tartalmakat más-más nyelvi szinten fejeznek ki). így a tipológiának együtt kell tárgyalnia mindazon nyelvi szinteket, melyek egyaránt tartoznak a tartalom és a kifejezés síkjához (olyan nyelvek esetében, ahol mondattani jelenségek, pl. a szórend, a nyelvtani tartalom kivetülésének is fontos eszközei, a fent említett két szintet a mondattannal is együvé kell vennie). Mindez azonban nem jelenti a különböző szintű jelenségek egybemosását. Elemzésünk —- s szerintünk a gyakorlati nyelvtipológia — központi kérdése: az analitizmus és szintetizmus. Egy nyelv tipizálásának kérdése azon múlik, hogy összes magasabb nyelvi szintjére nézve külön-külön s végül összegezve megállapítottuk-e analitikus vagy szintetikus jellegét. A morfológiai— szintagmatikai elemzésben ehhez három objektumot kell részletesen megvizsgálnunk: a) a morfémákat, melyek természete döntő jelentőségű a szerkezeti nyelvtipológia számára, az agglutináló és flektáló nyelvek legalapvetőbb különbsége ugyanis affixummorfémáik természetében van: az előbbiek túlnyomórészt analitikus (egy grammatikai jelentést hordozó), az utóbbiak pedig szintetikus (alaktanilag oszthatatlan, de több grammatikai jelentést hordozó) segédmorfémákat használnak; b) a közvetlen szintagmákat (azaz olyan több, szabad morfémából álló szószerkezeteket, melyek a maguk komplexitásában egy általában affixumokkal alakult elemekből álló rendszerbe illeszkednek, pl. az igeragozás egyes analitikus alakjai); c) a tulajdonképpeni szintagmákat (azaz az ún. kiterjesztett szerkezeteket, vagyis az elsődleges mondatrészeket és bővítményeiket együtt), ahol a morfémák analitikus vagy szintetikus voltának kérdése magasabb szinten merül fel: hatósugarukat tekintve. (Erről részletesebben 1. alább.) Kezdjük tehát a legfontosabb affixummorfémákkal. Tekintsünk át először is egy észt deklinációs paradigmát ! Sg. Pl. jalg 'láb' jala-0 jalg-a jala-d jalga-de-0 jalg-u-0 jala-sse J jalga j [jalga-de-sse \jal-u-sse jala-s [jalga-de-s [jal-u-s jala-st [jalga-de-st \jal-u-st Nom. Gen. Pt. 111. Iness Elat.