Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Kiss Jenő: Gondolatok az onomatopoézis kutatásáról néhány finnugor nyelvben. [Gedanken über die Onomatopoetikforschung in einigen finnisch-ugrischen Sprachen] 3

GONDOLATOK AZ ONOMATOPOÉZIS KUTATÁSÁRÓL 11 miatt erre is figyelmeztetett: „onomatopoieettisetkin sanat on pakko ottaa huomioon" (Vir. 1952: 264). Vizsgálódásunkat az előző fejezetekben összeállított finnugor nyelvekbeli szinkron nyelvi tényekre, az etimológiai szótárak, mindenekelőtt az EtSz., a TESz., a MSzFgrE. és a SKES. anyagára, valamint a szakirodalom vonatkozó eredményeire alapozzuk. 4.0. A külön nyelvi onomatopoetikus szavak 4.1. Hangtan 4.1.1. Jövevényfonémák — A jövevényszavakkal a nyelvbe kerülő új fonémák — idegen voltuk, szokatlan jellegük miatt — expresszívek. Természetes — s szinte törvényszerűnek mondható —, hogy e fonémák a meghonosító jövevényszavakból kilépve onomatopoetikus szavakban válnak „divatossá", elterjedtté (1. RAVILA: Vir. 1952: 267 kk.), s többnyire meg is maradnak e szavak jellegzetes alkotóelemeként. A magyarban például a c és a zs jövevényfonéma s mindkettő onomatopoetikus szavaink jellemző hangja (1. BÁRCZI: Htört.2111—2, MNyTört.

113). Több-kevesebb megszorítással ugyanez mondható a következő idegen nyelvi fonémákról is: észt /, amely indulatszavakban gyakori (P. ARISTE: Eesti keele foneetika.3

Tartu, 1968. 86, 171; P. KOKLA: szóbeli közlés); német tsch, lapp zöngétlen / és r, mordvin szókezdő zöngés zárhangok és szibilánsok, valamint a karjalai, vepsze, vót, lív és észt szóeleji zöngés zárhangok (RAVILA: i.h. 267, 269, 270, 272); litván c és z (V. VÄRV: Eesti NSV Teaduste Akadémia Toimetised. XV köide. Ühiskonnateaduste Seeria. 1966 (4: 480), stb. E tény hasznos fogódzó az etimológus számára. 4.1.2. Szokatlan hangkapcsolatok — Az onomatopoetikus szavak legfeltűnőbb sajátossága rendhagyó hangtani struktúrájuk. Ha e szavak fonémáit a szókincs többi elemének a fonémáival vetjük egybe, arra az eredményre jutunk, hogy 1. az onomatopoetikus szavakban kevesebb fonéma fordul elő, 2. ezek azonban — relatíve — lényegesen nagyobb megterheltségűek és 3. szokatlan hangkapcsolatokat alkotnak. Az onomatopoetikus szavakra jellemző „phonetische Unordnung" (V. VÄRV: i.h. 484), amely expresszivitásuk hordozója, legnyilvánvalóbban szokatlan, a „normális" szavaktól idegen hangkapcsolatokban jelentkezik. A finnugor nyelveket vizsgálva első helyen a mássalhangzó-torlódásos szókezdetet kell említenünk. A magyarban például „unter einheimischen Wörtern nur die expressiven im Anlaut eine Konsonantengruppe haben" (VÉRTES: ALH. 4: 195; 1. még BÁRCZI: Szók.2 21, ALH. 17 : 12). Jellemző ez az észtre („Eesti onomatopoeetilistes sőnades on pöhiliseks struktuuriliseks hälbeks konsonantühend söna algul": V. VÄRV: i.h. 480), a finnre (RAVILA: i.h. 271; VIRTARANTA: Länsiyläsatakuntalaisten murteiden äännehistoria. SKST. 230. Helsinki, 1946. 1: 20), a permi nyelvekre (V. VÄRV: i.h. 481; RÉDEI: szóbeli közlés), a vepsze, karjalai, vót és a lív nyelvre is (V. VÄRV: uo.). ARISTE azon a véleményen van, hogy szóeleji mássalhangzótorlódás onomatopoetikus szavakban volt már a közfinn korban is (V. VÄRV hivatkozik ARISTE egyetemi előadására: i. h. 481). VÄRV tovább megy: a permi nyelvek és a magyar tanúvallomása alapján e jelenséget még régebbinek gondolja (uo.). A „közönséges" fonémáktól eltérő hangok megléte is jellemzi az indulatszavak és hangutánzó szók egy részét. Gondoljunk a'F-féle hangokra, például a magyarban, a finnben (J. H. WENNOLA: Pohjois-Pohjanmaan rantamurteesta. Helsinki, 1891. 14) és az észtben (ARISTE: Eesti keele foneetika3 85; V. VÄRV: i. h. 480). Mássalhangzó-torlódások gyakoriak onomato-