Nyelvtudományi Közlemények 73. kötet (1971)

Tanulmányok - Bakos Ferenc: Antal László–Csongor Barnabás–Fodor István: A világ nyelvei 461

464 SZEMLE - ISMERTETÉSEK megjegyzésemet megtegyem, ennek kapcsán azonban igyekszem a kiadványt általában jellemző fogyatékosságokra rámutatni. Az uráli nyelvcsaláddal foglalkozó fejezet elején esik szó e nyelvek rokonságának kutatásáról, így Sajnovics és Gyarmathi munkásságáról (108). A könyvet eléktelenítő számos sajtóhiba egyike, hogy Sajnovics Demonstratio-jának címe hibásan szerepel. Ő ugyanis kiválóan tudott latinul és Lapponum-ot írt, nem pedig ,,Lapporum"-ot, amint a kiadvány szövegében szerepel. Annál is inkább kénytelen vagyok ez szóvá tenni, mert nem ez az egyetlen ilyen természetű, felületességből eredő eset, és ez minden valószínűség szerint nem vagy nem csupán a „nagyvonalúan" végzett korrektúrának tudható be. A fejezet szerzője Sajnovics művéről sommásan így nyilatkozik: „Fogyatékossága munkájának, hogy csak e két nyelvre [azaz a magyarra és a lappra] van tekintettel, s azok rokonságát is főleg szóegyezésekkel bizonyítja" (108). Ha Antal Lászlónak nem volt ideje kézbe venni a kötetet, amelynek a tetemes részét éppen a grammatikai, alaktani összevetéseket tartalmazó „Elenchus" alkotja, még mindig módja lett volna rá, hogy elolvassa ZSIEAI MIKLÓS értékelését: ,,A magyar—lapp nyelvrokonság bizonyításának súlypontja a szóegyeztetéseken és az alaktani elemek egybevetésén van" (A modern nyelvtudomány magyar úttörői. Bp., 1952. 26). Továbbá: ha igaz is, hogy az egybevetések túlnyomórészt a lappal történnek — quod erat demonstrandum! -— Sajnovics gyakran hivatkozik finn, olykor észt adatokra is. A fogalmazási pontatlanságokra jellemző a következő mondat: ,,Sőt, az a nézet is megdőlt (én ritkíttattam. B. F.), miszerint az uráli meg az altáji nyelvek egy közös ősnyelvre mennének vissza, tehát egymás rokonai lennének" (109). Ez a nézet nehezen dőlhetett meg, hiszen a hipotézist meggyőzően soha nem igazolták, de ma is vannak hívei, tehát mindig is vitatott volt, ma is az. Hasonló természetű példa: ,,volt ezen kívül egy ún. jésített sz is, tehát egy, a mai magyar szj hangcsoportnak megfelelő értékű hang" (115). A népszerűsítő jelleg semmiképpen sem jogosít fel rá, hogy hibásan fogalmazzunk, a magyarban nincs „szj hangcsoport"; egyébként a á-vel kapcsolatban Antal László forrása sem beszél hangcsoportról (vö. HAJDÚ: i. m. 99). Ha már HAJDÚ PÉTER könyve szóba került, rá kell mutatnom arra is, hogy Antal László ennek adatait felületesen veszi át. Az uráli—indoeurópai egyezések említésekor az indoeurópai *medhu és *koto szavak mellől elmaradt a * (116; vö. HAJDÚ 45, ahol természetesen szerepel) és ezt semmiképpen sem menti a népszerűsítő cél. Magának HAJDÚnak a könyve is a szélesebb közönséghez szól (ugyanannál a kiadónál jelent meg!), de ha Antal a „csillagot" túl tudományosnak vélte, mindjárt meg is jegyezhette volna, hogy ez a kikövetkeztetett alapnyelvi alakok és szavak jelölésére szolgál, és szövege így tett volna eleget a tudománynépszerűsítés követelményeinek. A sietős olvasás, az elkapkodott kivonatolás eredményeképpen a forrásmű hiteles adatai olykor eltorzítva kerülnek át „A világ nyelvei"-be. Művének 111. oldalán HAJDÚ PÉTER említi, hogy a finnugor alapnyelv „ismerte a többes szám és a kettős szám jelét", majd arról ír, hogy „A kettős számot egy -ka végződés fejezte ki". Antal Lászlónál ez már így jelenik meg: „A többes számot egy -ka végződés fejezte ki" (116; közismert, hogy a finnugorban a többes szám jele a -t ; a magyar -k önálló fejlődés eredménye). A marik nyelvével kapcsolatban a mi kiadványunkban ez áll: „az új irodalmi nyelv alapja a mezei mari nyelvjárás lett" (127), HAJDÚ "könyvéből azonban megtudjuk, hogy hiába alkotják a mari nép többségét a mezei marik, az ő irodalmi nyelvük mellett a hegyi marik számára is szükség volt egy különálló irodalmi nyelv knrnívelésére (i. m. 231—2). Anyanyelvünkkel, nyelvjárásainkkal és szókészletünkkel mintegy három lap foglalkozik az ismertetett műben. Sajnos, ezek sem mentesek a hibáktól. Az abból nyelvjárási abbú ejtése — a 118. lapon szereplő rövid u-s abbu ismét rendkívül zavaró sajtóhiba — és az ilyen l nélküli alakok nem az alföldi, hanem a nyugati nyelvjárásterületre jellemzők. A német jövevényszavaink felsorolásában szereplő föld, rét, határ (119) német származtatását már a SzófSz. is elutasította (ugvanígy: BÁRCZi, Á magvar szókincs eredete. Bp. 19582

. 99). A könyv elején levő „Bevezetés" a nyelvrokonság fogalmát, a genealógiai osztályozás módszerét, a tipológiai csoportosítás kérdéskörét elvben helyesen mutatja be. Kár, hogy a valóban szemléltető és klasszikusnak számító példa (a -ct- hangcsoport szabályos eltérései az egyes újlatin nyelvekben) mellett még egy, mégpedig finnugor nem szerepel. Ilyennek beiktatása HAJDÚ műve alapján különösebb utánajárást sem igényelt volna, és ez a magyar közönség számára nem kevésbé lett volna érdekes. A tipológiai csoportok közül Antal László hármat (gyökérizoláló, agglutináló, flektáló) mutat be (13—14). Nézetem szerint ide kívánkozik a bekebelező-poliszintetikus is, mivel erről a későbbiek során az indián nyél vekkel kapcsolatban említés is történik (297). Az agglutináló és flektáló típus a könyvben közöltek alapján egyértelműen nem választható szét. Igaz az, hogy a