Nyelvtudományi Közlemények 73. kötet (1971)

Tanulmányok - Bakos Ferenc: Antal László–Csongor Barnabás–Fodor István: A világ nyelvei 461

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 463 désről ne szóljon. Ilyesmiről azonban szó sincs a cseh és a szlovák esetében. Ezeket Antal László — nyilván a fő forrásául szolgáló MEILLET—COHEN szerkesztette „Les langues du monde" alapján — egy nyelvnek, ,,cseh-szlovák"-nak minősíti (66). Nem áll az, hogy ezeket „ma sokan két különböző nyelvnek tekintik" (17), mivel ezt a tudomány már eldöntötte; minden korszerű kézikönyvből, sőt ismeretterjesztő műből megtudható, hogy egymáshoz közel álló, de már teljesen elkülönült és egyenrangú két nyelvről van szó. Hasonló alapon az oroszt, a beloruszt és az ukránt ugyanazon közös nyelv nyelvjárásainak lehetne tekinteni (az említett „Les langues du monde" így is tesz, de szerencsére Antal ebben már nem követi), és valamikor volt olyan felfogás is, amely csak „indoeurópai dialektusok"-ról volt hajlandó tudomást venni. MEILLET—COHEN műve a maga idején nagyszerű teljesítmény volt, sok szempontból ma is nélkülözhetetlen, de nem szabad elfelejteni, hogy idestova ötven éve, 1924-ben jelent meg, és azóta a közfelfogás, különösen elvi kérdésekben jócskán módosult. A használt forrás elavult voltának, a kellő elméleti alapokon nyugvó kritika hiányának kell tulajdonítani a könyv hasonló jellegű téves állításait a „makedón" — helyesebben macedón — és a tádzsik — nyelvjárási jellegéről (47 és 66, ül. 43). Ez utóbbinak az újperzsától való elkülönülésével részletesen foglalkozik T. M. OTANSZKIJ (HpaHCKHe «3MKH. Moszkva, 1963. 111 kk). Nehezen lehet megérteni, hogy Antal László egyes népnevek és nyelvek megnevezésének kérdésében nemigen vesz tudomást a hazai nyelvészet újabb eredményeiről, szóhasználatáról. Ez mindenképpen nagy kár, mert éppen a szélesebb olvasóközönség köreiben való várható elterjedésénél fogva, hivatva lenne elterjeszteni a helyes és pontos terminusokat. Sajnos, ennek éppen a fordítottja történik. Elméleti szinten is vitatható az indogermán műszó helyessége, amely elsősorban német nyelvterületen járatos és létrejöttében a német nacionalizmusnak is része volt. A nyelvcsaládnak valóban „többféle elnevezése is használatos" (19), de nem áll az, hogy az indogermán név „a talán leggyakoribb" (uo.), még akkor sem, ha hazánkban ez a terminus régebben valóban elterjedt. Szerzőnk ismeri az e nyelvcsaládot jelölő indoeurópai műszót is, mégis a hagyományokra való hivatkozással az indogermán megjelölés alkalmazása mellett dönt. Ez a választás a szó bizonyos járulékos politikai mellékzöngéi miatt távolról sem szerencsés és éppen ilyen tartalma miatt tértek át nyelvészeink az indoeurópai terminus használatára. Következetesen ezzel él már hivatkozott könyvében HAJDÚ PÉTER, ezt találjuk az újabb egyetemi jegyzetekben és tankönyvekben így TAMÁS LAJOséban (Bevezetés az összehasonlító neolatin nyelvtudományba), sőt — nyilván alapos megfontolás után — a germanista HÜTTEBER MIKLÓS (Bevezetés a germanisztikába) is csak indoeurópait ír. Minden szempontból sajnálatos, hogy a könyv délkeleti szomszédainknak, a románoknak a nyelvét „rumén"-nak nevezi, sőt egyenesen ennek a magyar köznyelvben igazában soha gyökeret nem vert műszónak a használatát kívánja elterjeszteni. Erre irányuló érvelése már csak azért sem helytálló, mert ma már a tudományos nyelv sem él e terminussal, fentebb említett tankönyvében TAMÁS LAJOS románt ír, ha délkeleti szomszédaink nyelvéről szól; neolatint, ha a nyelvcsaládot érinti. A köznyelvben még ennyi probléma sincs, mivel a szövegkörnyezet eligazít, különben is az esetek túlnyomó többségében a Román Szocialista Köztársaság névadó népéről, illetve ennek nyelvéről van szó. (Egyébként annyit igazán illene tudnia a szerzőnek, de a kiadás munkatársainak is, hogy a szomszédos és baráti országnak mi a pontos neve: a könyvben „Román Népköztársaság" szerepel. Ez is annak a bizonyítéka, hogy a kiadvány nem éppen a legfrissebb információk alapján íródott!) E két különösen kirívó terminológiai probléma nem áll önmagában. A kisebb lélekszámú nyugati szláv nyelvek közé tartozik a felső- és alsószorb, a könyvbe azonban mechanikusan, minden meggondolás nélkül MEILLET—CoHEN-ból „szorab vagy vend" került (66). Ez kettős hiba: a „szorab" a francia sorabe indokolatlan átvétele, a vend pedig ebben az értelemben a régebbi német szakirodalomban volt járatos. Fentebbi használata különösen zavaró, mert e névvel nálunk a Dunántúl délnyugati megyéiben élő szlovén népcsoportot szokták jelölni. Nem helyeselhető a bolgár alak mellett a bulgár szerepeltetése, mivel ez elvonással a latin Bulgaria-hól való. Éppen az ilyen kiadványok egyik rendeltetése lenne, hogy a népek, illetve nyelvük neveinek helyes használatára útmutatást adjanak. Pontatlan a „malgasz" (244, 247) a helyes malgas helyett, indokolatlan a „megrel" terminus használata (140, 144) a bevett mingrél helyett (a nyelv részletes bemutatásakor már ez is szerepel), szokatlan a „kaid" a kaldeus megnevezésére. Nem folytatom ezek felsorolását, csak ismételten sajnálkoznom kell, hogy a kiadvány nyelvi megjelölései nem elég megbízhatóak, így terminológiai eligazítóként való használata csak kritikai fenntartásokkal ajánlható. A továbbiakban a kötet néhány fejezetének szövegéhez fűzök észrevételeket. A recenzió terjedelme nem ad módot rá, hogy az e fejezetekkel kapcsolatos valamennyi 12*