Nyelvtudományi Közlemények 73. kötet (1971)

Tanulmányok - Bakos Ferenc: Antal László–Csongor Barnabás–Fodor István: A világ nyelvei 461

462 SZEMLE - ISMERTETÉSEK Megtudjuk, hogy a szindhi (észak-nyugati újind nyelv) egyik nyelvjárása a vicsoli (37), hogy az oszét nyelv két fő nyelvjárása az irón és a digor (44), de a francia, az olasz és sok más jelentős európai nyelv nyelvjárásairól nem emlékezik meg a könyv. Nem szerencsés az sem, hogy az egyes nyelvcsaládok ismertetése során az egyes fejezetek felépítése olykor még szerkezetileg is eltér egymástól. Ez a legvilágosabban talán éppen a két legutolsó fejezetnél mutatkozik meg. Szemmel látható, hogy a könyv egyik alapelve az volt, hogy minél több tájékoztatást adjon a keleti és távol-keleti, általában az „egzotikus" nyelvekről. Ez önmagában még nem lenne hiba, a koncepciónak azonban többek között éppen a nemzetközileg elterjedt és világnyelvnek számító európai nyelvek is áldozatául estek. Aránytalannak gondolom, hogy a kiadvány a dravida nyelvek andhra csoportjába tartozó telugu nyelvvel másfél oldalon foglalkozik (207—9), de ennél kevesebb jut az angolra; így azután meg sem említi a nem kevés érdekességet mutató pidgin english-t vagy a basie english kísérletét. Fél oldalon nem lehet érdemlegeset mondani a német (felnémet) nyelvről sem. Többékevésbé érthető, ha a különös érdeklődésre számító etruszk nyelvről kissé részletesebben szól a könyv, de mit szóljunk ahhoz ha kevésbé ismert kihalt Földközi-tenger melléki nyelvek, mint a likiai vagy lidiai kétszer annyi helyet foglalnak el, mint a svéd (7 sor!) vagy a sok problémát felvető cigány (10 sor!). Egyet lehet érteni vele, hogy a sino-tibeti nyelvek egyik ágát alkotó thai nyelvek bemutatása két lapon történik meg, főleg, mivel ennek során nyelvi sajátságaikról is szó esik, helyes, hogy a török, a mongol, a mandzsu -tunguz nyelvek közös sajátságairól, még ha keveset is, de mond valamit a velük foglalkozó szerző, de éppen ennek fényében válik feltűnővé, hogy a szláv nyelvek ismertetése alig több mint három oldalra terjed, az újlatin nyelveké pedig ennél is kevesebbre. így azutáni ezek belső nyelvi sajátságairól, nyelvi jellegzetességeiről, osztályozásuk szempont járó szó sem esik. A germán nyelvek sem jártak jobban. Aki a világ nyelveivel foglalkozó könyvet vesz a kezébe, azt a nyelv kérdései érdeklik, s joggal elvárhatja, hogy egyszerű világos formában nyelvi ismereteket, nyelvészeti tájékoztatást kapjon. Egyes részeiben és fejezeteiben a kiadvány eleget is tesz ennek az igénynek: bizonyos pontatlanságoktól ugyan nem mentesen, de ismerteti a nyelvek osztályozásának geneológiai- történeti és tipológiai-strukturális módszereit (5—15), igyekszik bemutatni az egyes nagy nyelvcsaládok szerkezeti jellegzetességeit (indoeurópai: 25—29; kissé sovány az urálival (115—7), igen részletes a kaukázusival (139—51) foglalkozó rész). Hellyel-közzel szövc;gpéldákat (162: baszk, 179: oszmán, 191: japán stb.), összevető nyelvi adatokat (204: dravida, 247: indonéz stb.) is közöl. Ott, ahol ezek filológiailag pontosak, mindenképpen a könyv leghasznosabb részei. Jól tették a szerzők, hogy a nyelvet mint a műveltség hordozóját tekintették és bőséges irodalmi, történelmi és néprajzi tudnivalót építettek be könyvükbe. Az arányok kérdése azonban itt is felmerül; semmiképpen sem lehet egyetérteni azzal, ha az ilyen ismeretek közlése a konkrét nyelvi anyag és elemzés rovására történik, mint például az uráli nyelvcsalád esetében. HAJDÚ PÉTERnek a finnugor népekről és nyelvekről írott művéből Antal László jóformán csak a néprajzi és történelmi adatokat vette át és a forrásában szereplő bőséges nyelvi anyagot alig részesítette figyelemben, pedig nyelvrokonainkról van szó. Magában a bemutatott és feldolgozott nyelvi anyag tekintetében is jelentkeznek azonban a már szóvá tett aránytalanságok. A könyv népszerű jellegével ellentétben a szerző úgy tekinti, mintha az olvasó az elterjedtebb európai nyelveket ismerné. Az angol, a francia, a német, az orosz, a spanyol, szomszédaink nyelvének jellegzetességeiről, szerkezeti sajátságairól, szókincsének elemeiről semmit sem tudunk meg, a kiadvány ezeknél csak a nyelv elterjedésére és külső történetére vonatkozó adatokat közöl. Magától értetődik, hogy az előttünk levő műnek foglalkoznia kell az ausztronéziai, az afrikai, az indián stb. nyelvekkel, de a hazai közönség számára készült kiadványban már csak terjedelmi okokból is az látszik célszerííbbnek, ha ezek bemutatását töményen végzi el, viszont kissé részletesebben tárgyalja a történeti és művelődési szempontból minket közelebbről érdeklő nyelveket. Az előbbiek során kitűnt, hogy ennek a fordítottja törtónt. Különösen sajnálatos, hogy a kötetben előforduló súlyos tárgyi tévedések és bántóan pontatlan fogalmazások közül számos éppen a szomszédos és baráti népek nyelvére vonatkozik, esetleg éppen nemzeti érzékenységüket sérti. Nyelv és nyelvjárás elválasztása, mint erre Antal László is helyesen rámutat, nem mindig egyszerű dolog; pusztán nyelvi ismérvek ehhez nem is elegendők. A kérdés elméleti kifejtése nem tartozik a most tárgyalt mű feladatkörébe, viszont ettől függetlenül a szerzőnek előzetesen tisztáznia kellett volna a maga számára az elvi álláspontját. Vitatott kérdésekben gondosan tanulmányozni keh a legújabb szakirodalmat, egyes nagyon kérdéses esetekben ismeretterjesztő műnek arra is lehetősége van, hogy az érintett kér-