Nyelvtudományi Közlemények 72. kötet (1970)

Tanulmányok - Hajdú Péter: Urálisztika 1945–1970 [Uralistik 1945–1970] 3

URALISZTIKA 1945—1970 5 készültek el. Leginkább tehát obi-ugor (és permi) érdekű kutatások folynak Debrecenben. Ehhez a tevékenységhez szorosan kapcsolódik a debreceni magyar nyelvészeti tanszék, melynek vezetője egy régóta nélkülözött finn kézikönyv-tetralógiát alkotott (nyelvtan, nyelvkönyv, olvasókönyv, finn— magyar középszótár), egy másik munkatársa pedig magyar—finn szótárat szerkesztett. — A szegedi finnugor tanszék egyrészt újfajta összefoglaló munkák készítését iktatta programjába, másrészt pedig a szamojéd nyelvek kutatására specializálódott. A kutatóhelyeink körüli rövid szemlének egyik fő tanulsága, hogy a közösségi munkavégzés legszervezettebb formái tulajdonképpen csak egy intézménynél, az MTA Nyelvtudományi Intézetének Finnugor Osztályán formálódtak ki. A finnugor nyelvészet egyéb kutatóhelyein, az egyetemi tanszékeken kisebb szerepe van a társas együttműködéssel végzett munkának : tanszékeinken jobbára egyéni vagy csak egészen laza együttesben készült munkálatok folytak, ám ezek tudományos és társadalmi jelentősége a kollektív tervmunkáéval egybevetve sem lebecsülendő. Ezek nélkül a hazai uralisztika sok eredeti, jellemző jegyétől lenne megfosztva, nem is szólva arról, hogy pusztán mennyiségi szempontból is dominál a kötetlenebb munkaformában született művek sorozata. Második általános megállapításunk pedig az lehet, hogy a hazai finnugor nyelvészeti kutatások lényegében decentralizáltan, az egyes kutatóhelyek közötti profil-különbségekből adódó spontán koordináció szerint folynak. Ha most az intézmények fölé emelkedve tekintjük át a szakterület egészét, akkor első észrevételünk az lehet, hogy a kutatók száma megtöbbszöröződött. A létszámbeli erősödés egyik előnye abban mutatkozik meg, hogy míg a két háború között a hazai finnugor nyelvészet szinte teljes egészében obi-ugor profilúvá kezdett válni, addig napjainkban az obi-ugor nyelvek predominanciája kellő mértékben csökkent és ma már minden rokon nyelvre speciális képzettségű kutatóink vannak. Ilyen szempontból különösen örvendetes a permi és cseremisz kutatások fellendülése, valamint a szamojéd filológia kibontakozása. Szükségszerűen együtt járt a horizont bővülésével a kutatott témakörök nagyobb változatossága. A tematikai gazdagodás persze akkor állapítható meg, ha nem csupán a könyvtermést, hanem a folyóiratokban megjelent tanulmányokat, cikkeket is figyelembe vesszük. Elemzésünket ilyen irányba továbbvive szembeötlik, hogy finnugor nyelvészeink a komparativisztika és a nyelvtörténet minden területén tevékenykedtek. Legnagyobb számban hosszú időn át az etimológia volt képviselve a közleményekben, de jelentőségüknek többékevésbé megfelelő arányban helyet kaptak hangtörténeti, történeti alaktani meg egyéb kérdések is. Feltűnik azonban, s ez már az elvek és módszerek kérdését is érinti, hogy a hagyományos nyelvhasonlító iskola kimagasló eredményei mellett a modern nyelvtudományban alkalmazott szinkrón, meg a leíró és történeti szempontot dinamikus együttesben érvényesítő kutatási módszerek a hazai finnugrisztikában csak az utóbbi években kezdenek terjedni, s nem is éppen gyors ütemben. Talán ennek kapcsán érinthetjük azt a sajátos helyzetet is, hogy az utóbbi években a magyar finnugor nyelvészek között bíráló hangok hallatszanak a saját addigi munkásságukról is (1. HAJDÚ: NéprNytud. 9 [1965]: 15—21). E kritikai szemlélet főleg azt teszi szóvá, hogy a magyar urálisták műveiben nem érvényesülnek, ül. alig jutnak szóhoz az újabb nyelvészeti irányzatok módszerei és alapelvei. Ezzel összefüggésben hangzott el