Nyelvtudományi Közlemények 72. kötet (1970)
Tanulmányok - Kovács Ferenc: Irányzatok, tanulságok [Tendenzen und Lehren] - 11
IRÁNYZATOK, TANULSÁGOK 21 A vélemények szembesítése talán azt az általános következtetést is megengedi, hogy LAZICZIUS tudománytörténeti jelentőségének, a modern nyelvtudomány kialakításában játszott szerepének a megítélésében nem feltétlenül a nemzetközi fórumok, a külföldi orgánumok és kiadók „készülékében" kell a hibát keresnünk ! 2.3. Elméleti közömbösség. A saussure-i tanítások hazai recepciójának jóformán egyetlen tudós elméleti erőfeszítéseire való korlátozódása, LAZICZIUS munkásságának az itthoni hatása, főleg értékelése többé-kevésbé jellemző képet ad felszabadulás előtti nyelvtudományunk, de főleg általános nyelvészetünk állapotáról. Ha valaki egyoldalúan, a saussure-i nyelvelmélet magyarországi fogadtatásának tükrében ítélné meg a két világháború közötti magyar nyelvtudomány állapotát, annyit mindenesetre megállapíthatna, hogy tudományunk történetének ez a szakasza elméleti orientációját és módszereit illetően legalább olyan egyoldalú volt, mint ez a fajta megközelítés, ítéletalkotás. Az új — az elmúlt fél évszázad nyelvtudományi eredményeinek az alapján termékenynek minősülő — nyelvelmélettől való merev elzárkózás súlyos következményekkel járt: eltérítette a magyar nyelvtudomány fejlődósének az irányát, a nyelvtudomány nemzetközi fejlődésének a fő irányától, több évtizedre visszavetette a hazai nyelvelmélet fejlődését. Maga DEME is megállapítja 1959-ben írt, fentebb már más szempontból tárgyalt tanulmányában: „Érdekes és nehezen oldódó sajátsága magyar nyelvészetünknek ez a tartózkodás az elmélettől" (NyK 61: 25). Ez a „merev tartózkodás . . . mindenféle elmélettől s ezzel összefüggésben atomisztikus, az összefüggéseket kevéssé látó s gyakran nem is kereső módszer" (i. h. 17), az úgynevezett nyelvészeti pozitivizmus9 jellemezte a felszabadulás előtti magyar nyelvtudományt és — egy-két kivételtől eltekintve — a részletkutatások egészét. Mindez természetesen nem azt jelenti, mintha e kor magyar nyelvtudományának ne lett volna nyelvmagyarazasi elve, meghatározott nyelvszemlélete. Nagyon is volt ! És, ahogyan ez már megszokott jelenség, azt a nyelvtudomány teljességének tartották. A XIX. század folyamán kialakult nyelvészeti hisztorizmusról van szó, amely a nyelv lényegét történetiségében igyekezett megragadni, „egy nyelv történetileg adott alakját állapotnak fogta fel, mint ilyet szembeállította a fejlődéssel, a fejlődést az állapot elé, azon kívül helyezte, az állapot tudományos megismerését előzményei feltárásában látta. Ezzel a nyelvtudomány problematikájának lényeges részét kizárta vizsgálódásai köréből, gyakorlatilag lemondott arról, hogy a nyelvet mint funkcionáló rendszert elemezze és megértse." (Általános 9 DEME — filozófiai meggondolásokból — inkább az empirizmus terminust javasolja, mivel — szerinte — jobban érzékelteti felszabadulás előtti nyelvtudományunk metodológiáját (Nyelvszemlélet 14—15). Ha az empirizmust mint ismeretelméleti irányzatot úgy fogjuk fel, hogy az „az érzéki tapasztalatot a tudás egyetlen forrásának tartja, . . . alábecsüli a tudományos absztrakciók és elméletek jelentőségét a megismerés szempontjából, tagadja a gondolkodás aktív szerepét" (M. ROZENTAL—P. JUGYIN, Filozófiai kislexikon. Empirizmus c. a.), ez a megnevezés azért mégis túlságosan elmarasztalná felszabadulás előtti nyelvtudományunk egészét, s így ellentmondana a történeti hűségnek. Maradhat tehát a pozitivizmus megjelölés, így mindenki tudja, hogy miről van szó. Az empirizmust egyébként is a racionalizmus fő ellentéteként szokták emlegetni, tehát eléggé egyértelmű gnoszeológiai terminus. A megismerés empirikus foka egyébként a tudományos megismerés első, elengedhetetlen síkja; századunk első felében nem itt tartott, a magyar nyelvtudomány, de nem is abszolutizálta ezt a megismerési szintet.
