Nyelvtudományi Közlemények 72. kötet (1970)
Tanulmányok - K. Palló Margit: A TESz. arat, ápol és borít igéjéhez [Contributions aux verbes arat, ápol et borít du Dictionnaire étymologique-historique de la langue hongroise] 170
A TESz. arat, ápol ÉS borít IGÉJÉHEZ 171 álló elháríthatatlannak látszó hang- és alaktani akadályok visszás helyzetéből folyik, hogy GOMBOCZ idézett kijelentése ellenére is, az arat igét nem az ,,Anhang"-bari, a valószínűtlen, hanem jelentése alapján az elfogadhatóknak látszó etimológiák jegyzékében hozza, sőt, a kultúrtörténeti jelentőségű török jövevényszavak között is megemlíti (BTLw. 190). A török származtatás ilyen zavaros körülményei között kapóra jött HORGEB, magyarázata, amely semmiféle hang- vagy alaktani fejtörést nem okoz. Ebből azonban még nem követiezik százszázalékosan, hogy igaz is. GRÉTSY a maga részéről azon dublettek iözött említi az irt ^ arat akakpárt, amelyekben a tagok egymásközti viszonya még nem egészen tisztázott (Szóhasadás 186). Fent idézett német nyelvű dolgozatomban a magyar arat és a török or-, ora- igék feltűnő jelentéstani és tárgytörténeti párhuzamossága alapján, megkíséreltem szembenézni a fennálló hang- és alaktani nehézségekkel. Megfigyeléseim rövidre fogva a következők: 1. Az ótör. o mindenkori megmaradásának szabálya csak az ún. vándorláskorabeli jövevényszórétegre érvényes {V—VIII. sz.). Fel kell tennünk — amit különben már mások is megtettek — hogy az ezt megelőző ősmagyarkori kölcsönzéseink ettől eltérő hangfejlődési tendenciát is tükrözhetnek. Az őtör. or-, ora- és a magyar arat viszonyát legvalószínűbben úgy foghatjuk fel, hogy benne az ómagyar hangtörténet folyamán végbement nyíltabbá válás egy korábbi nyoma jelentkezik. Ezt a feltevést néhány egyelőre elfogadhatónak látszó etimológia is támogatja: jár <jori- (NyK. LXVIII, 433—36); nyargal <jorgala- (MNy. LXV, 459 kk.); áj, áj-<Cöj, öj- (NyK. LXV, 180—84); harang <C *korang < kongar (TJAjb. XLII, 49 — 55). További tanúságtételül a votják arä-ni 'ernten' igére hivatkozhatunk, amely GONBOCZ szerint is elválaszthatatlan a magyar arat igétől (BTLw. 38). Ha pedig köze van egymáshoz a két igének, akkor legvalószínűbben egy magyar > votják, kölcsönzésre gondolhatunk olyképpen, hogy a m. ara(t)- •< tör. ora- már az ősm. o ^>a hangváltozás után, de még toldalék nélküli formájában került a votjakba: m. ara- >• votj. ara-. Ellenkező irányú kölcsönzésre gondol MOÓR (ALH. IX, 133—35). Ezt a hangtani problémát a TESz. szerkesztősége nem is említi, szerinte a török származtatás azon bukik meg, hogy szabályellenesen toldalékos török eredetű igével állunk szemben. Ezt a hagyományt azonban, miszerint török eredetű igéink mindig csak tőalakban honosodtak volna meg nyelvünkben, fel kell számolnunk. Erre különben már évtizedekkel ezelőtt NÉMETH is utalt (Melich-Emlékkönyv 298). Egyelőre úgy látszik, hogy a nyílt szótagú török igei átvételek már az ősmagyarban képzővel bővültek és ma mint elhomályosult alapszavu tőigék szerepelnek. Az arat ige esetében is a teljesebb tör. ora- igetőből kell kiindulnunk. Szerencsés körülmény, hogy az arat ige alaki fejlődését nyomon követhetjük a nyelvtörténet folyamán. Amint látjuk, a votjákba még a toldalék nélküli puszta tőalak került át a magyarból és mind a két nyelvben csak ezután került sor az ige továbbképzésére. A magyarban a -t, a yotjákban az -l (vö. arai-) elemi gyakorító képzővel gazdagodott. — Természetesen honfoglalás előtti török igei átvételeink eddig elhanyagolt morfológiai problémái még sokirányú további kutatást igényelnek, de annyi már most feltűnik, hogy az obiugor nyelvek sokkal fiatalabb török jövevényigéi is többnyire nyílt szótag esetén bővülnek formánssal, anélkül, hogy az befolyásolná az átvett ige eredeti jelentését. Pl. osztj. g,{,tay'tta K - 'betrügen' < tö. alta- ua.; àiDiïtta''jagen, treiben'<C tör. aida- ua.; vog. karát- 'schauen, sehen' << tör. karaua,.; paià-t- 'färben' < tör. buja- ua. (FOKOS: NyK. LV, 37, 39). FOKOS a képző
