Nyelvtudományi Közlemények 72. kötet (1970)
Tanulmányok - Kovács Ferenc: Irányzatok, tanulságok [Tendenzen und Lehren] - 11
IRÁNYZATOK, TANULSÁGOK 15 giai igényességünket egy ötven vagy száz évvel ezelőtti irányzattól megkövetelhetnénk. Ha ezt tennénk, a különböző irányzatoknak csak a negatívumait vennénk észre, a különböző izmusokat elsősorban elmarasztalóan értékelnénk. Valami ilyesféle értékítélet érződik ki DBME L. szavaiból, aki az utóbbi évtizedben két alkalommal is foglalkozott a különböző nyelvészeti irányzatok problematikájával.2 DEME a különböző nyelvészeti izmusokat egyértelmű elmarasztalással interpretálja, mivel azok —- szerinte — „nem azzal jellemezhetők, hogy a nyelvről ezt vagy azt a részigazságot fölismerték, hanem főleg azzal, hogy ezt vagy azt a korábban már fölismert részigazságot ad abszurdum vitték, tévesen általános magyarázó elvvé igyekeztek tenni." (NyK. 61: 6; ezt a megállapítást szó szerint idézi a Nyelvszemlélet 19. lapján.) Hogy a különböző irányzatok (izmusok) egyes képviselői elméletüket általános magyarázó elvvé igyekeztek tenni, tételeiket szerves rendszerré igyekeztek összeötvözni, azon nincs semmi csodálkoznivaló ! A felismert részigazságok ugyanis a nyelv egy-egy fontos aspektusát tükrözik, és nagyon könynyen meg lehet érteni — ha nem értünk is egyet vele ! —, hogy a heurisztikus élmény elragadta a felfedezőt (-ket), és a részigazság elsöprő ereje általános magyarázó elvvé terebélyesedett, rendszer- és módszertani egésszé állt össze, vagy legalábbis úgy vélték, hogy ez lett a felfedezés végeredménye. Tudománytörténeti tény, hogy minden elméleti igényű irányzat a nyelvmagyarázat teljességére törekedett, és még is volt győződve, hogy el is érte azt. De más dolog egy-egy irányzat képviselőinek a véleménye nyelvmagyarázási elveik teljességéről, és megint más dolog, hogy a mai ismeretek alapján a mai kor nyelvésze hogyan jellemzi őket! Elfogadja, a megérdemelt helyére teszi a felfedezett" részigazságot, azt beépíti saját nyelvelméletébe, egyúttal elhatárolja magát túlzásaitól. Az is régóta ismert igazság, hogy minden valamirevaló elméleti irányzat — éppen elméleti igényessége folytán — magyarázó elveit rendszerbe igyekezett foglalni, ami a nyelv egyik aspektusának a tökéletes magyarázására elégségesnek is bizonyulhatott. De legalább annyira ismert dolog az is, hogy tökéletes, az adott tudományág által vizsgált jelenségek valamennyi mozgásfajtájának a teljes tükrözésére hivatott magyarázó elvek zárt rendszere naiv vágyálom, mert ha a tudomány idáig eljutna — további feladat híjával — saját maga fölött húzná meg a lélekharangot. Ez a nyelv rendkívül bonyolult mozgásfajtáinak a tudomásul vételével nem is lehet másképpen, éppen ezért a zárt rendszereknek minősített magyarázási elvek rendezett halmaza nyitott rendszernek, részrendszernek minősül, ami csak arra jó — de arra valóban jó —, hogy egy-egy lépéssel közelebb vigyen a nyelvi törvényszerűségek minél tökéletesebb, de sohasem teljes, végleges feltárásához. A főbb nyelvészeti izmusok (logicizmus, hisztorizmus, pszichologizmus, strukturalizmus) már nevüknél fogva is arról árulkodnak, hogy a nyelv egyik — nem elhanyagolható — aspektusára hívták fel a figyelmet, és ezen a területen értek el ma is megszívlelendő 2 Először SATJSSTJEE hazai adaptációját tárgyaló előadásában, ami nyomtatásban is megjelent: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához címen (NyK 61: 3—27), másodszor a Nyelvtudományi Intézet húszéves fennállásának szentelt ünnepi előadássorozat keretében tartott felolvasásában (Nyelvszemléletünk és vizsgálódási módszereink fejlődésének két évtizede. — Kézirat. Az alábbiakban: Nyelvszemlélet.)
