Nyelvtudományi Közlemények 71. kötet (1969)

Tanulmányok - Szende Tamás: A köznyelvi magyar ejtésnorma felé [Toward Hungarian Standard Pronunciation] 345

A köznyelvi magyar ejtésnorma felé I. A norma II. Az ajakartikuláció 1. „A konferencia sürgősnek látja a köznyelvi norma megállapítását ..." Ezzel kezdődik az Egerben rendezett kiejtési konferencia első számú határozatának legelső mondata (Helyes kiejtés, szép magyar beszéd. Az egri kiejtési konferencia anyaga. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967, [a továbbiakban EKA] 259). A konferencia anyagában úgyszólván egyetlen előadás sem akad, amely ne tartaná sürgetőnek és elsőrangú fontosságúnak a kiejtés gondozását, sőt már maga a tanácskozás létrejötte is sorozatos, aggódó megnyilatkozások eredménye, amelyek végső soron Kodály Zoltán nyelvápoló tevékenységére mennek vissza. Ezeket a kezdeményeket azonban DEME LÁSZLÓ maga méri föl, amikor hatalmas átfogó képben tekinti át a magyar köznyelvi kiejtéssel kapcsolatos problémákat, s mintegy programot is ad az elvégzendő feladatokra vonatkozólag (DEME, Kiejtésünk vitatott kérdései, EKA, 23 — 58). És azóta ismét kezünkben van egy, a tapasztalati tényeket fölmérő alapos dolgozat, amely szintén súlyosnak láttatja a helyzetet (WACHA, AZ 1967. évi Kazinczy kiejtési verseny tapasztalatai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967). Egyetlen megnyilatkozás nem hangzik el a konferencián, amely azt jelentené ki, hogy a köznyelvi kiejtés a helyes irányban fejlődik, ,,javul". Csaknem mindegyik előadás illetve korreferátum hangsúlyozza annak szükségét, hogy meg kell teremtődnie a kiejtés normájának. Többen tesznek javaslatokat, miképp lehetne ezt az ejtésnormát létrehozni (pl. DEME: i. m.; ELEKFI, Javaslat egy kiejtési szótár megtervezésére, EKA, 194-8). Részben ennek és a korábbi sürgetéseknek, másfelől meg a technikai fejlődésnek (1. FÓNAGY, A beszéd mérése és érzékelése [új eszközök, új módszerek a fonetikában]. NylOK XXIV [1967]: 59-91) tudható be, hogy több olyan vizsgálat indult meg és fejeződött be, amelynek, ha nem kizárólagosan is, de egyik föltétlen lényeges célkitűzése éppen ennek a normának a mérésekkel végzett vizsgálatok alapján történő meghatározása volt. Mondhatjuk, hogy a magyar beszédhangok akusztikai szempontból — a viszonyaink között adott lehetőségek mai állása szerint — fel vannak dolgozva (1. TARNÓCZY, A magyar magánhangzók akusztikai szerkezete. Budapest, 1941; MAGDICS, A magyar beszédhangok akusztikai szerkezete. NyTudErt. 49 (1965); FÓNAGY—SZENDE, Zárhangok, réshangok, affrikáták hangszínképe. NyK LXXI [1969]. Legutóbb a prozódiai hangtulajdonságok vizsgálatában történt jelentős lépés (FÓNAGY—MAGDICS, A magyar beszéd dallama. Budapest, 1968., ELEKFI LÁSZLÓ munkálatai), nem is szólva az eredményeket a pedagógiai gyakorlat számára hozzáférhetővé tevő művekről, mint amilyenek a legújabb gimnáziumi tankönyvek, vagy FISCHER SÁNDOR munkája (A beszéd művészete. Gondolat, 1966).