Nyelvtudományi Közlemények 71. kötet (1969)

Tanulmányok - Szende Tamás: A köznyelvi magyar ejtésnorma felé [Toward Hungarian Standard Pronunciation] 345

A KÖZNYELVI MAGYAR EJTÉSNORMA FELÉ 347 determináció mértéke. A beszédhangok képzésének esete tipikus példája ennek a kétirányú meghatározottságnak, amennyiben a fonológiai rendszerben kifejezésre jutó, a mentális síkon adott törvényszerűségek: végső fokon fiziológiai tevékenység tükröződése folytán jöttek létre, és ugyanakkor e rendszer elemeinek realizációja ismét fiziológiai ténykedést és fizikai tényt jelent. A beszédhang (fonéma, szegmentum) mentális síkon mindig egy és ugyanaz; hangészleléstani kísérletek azt bizonyítják, hogy akusztikailag, a kísérletek céljából nem „helyesen rekonstruált" beszédhangokat a kísérleti személyek csak egyik vagy csak másik fonémával azonosítják, akkor is, ha azok a képzés tekintetében közelálló két hang (pl. /t/ és jàj) közös tulajdonságait hordozzák, és soha nem egy a fonémarendszerből hiányzó, fiziológiai—fizikai értelemben lehetséges, de a fonémarendszerben meg nem levő hanggal — ugyanezt támasztják alá a jövevényszavakban bekövetkező hanghelyettesítések (vö. FRY, Mode de perception des sons du langage: Phonétique et Phonation. Párizs, 1966, Masson et Cie, 203—5). A kísérlet ebben a vonatkozásban egyik legfontosabb tanulsága az, hogy bár a fonéma diszkrét eleme a nyelvi rendszernek, a beszélő és a hallgató számára nincs kizárva annak lehetősége, hogy az adott fonéma akusztikai összetevőin olyan módosításokat produkáljon, illetve fogadjon el, amelyek bizonyos határokon belül eltérést jelentenek a realizáció egyes eseteiben. Ezek az esetek, mint aktuális jelenségek semmi esetre sem a mentális felől meghatározottak, hanem a fiziológiai tevékenységből fakadnak; természetszerűleg e különbözőség folytán nemcsak a variánsok rendszere jön létre, (amely eredetileg szintén lényegében „fonemizálódó esetlegesség") hanem bekövétkezhetik az is, hogy ezek a fiziológiai természetű módosulások „értelmeződnek", vagyis visszahatás történik a mentális síkra, azaz ami korábban tisztán fiziológiai volt, az most nyelvileg „értelmezetté" válik, funkciót kap, beépül a rendszerbe, s annak teljes értékű eleme lesz. Ezzel lényegében a fonémarendszer kialakulására vonatkozólag feltételezett folyamat ismétlődik meg. Itt pedig a rendszer bővülésének egyik leglényegesebb forrásánál vagyunk, amely hasonlíthatatlan gazdagodási lehetőséget biztosít a nyelvnek. Többek között ezért és ebben az értelemben kell elsődlegesnek tekintenünk az oralitást. A fiziológiai megvalósításból, különbözőségeiből azonban nem minden esetben származik új nyelvi elem. De ha igen, a folyamat elindítója az, hogy a fonómát érintetlenül hagyó, a beszédben, egyazon beszélőnél is minden egyes esetben változó esetlegességeknek se szeri se száma; a beszédhang változása ennek ellenére nem következik be mindaddig, amíg ezek az esetlegességek egy (pl. artikulációs) pont körül el nem kezdenek akkumulálódni, amikor tehát bizonyos ejtéssajátságok azonossága föl nem gyülemlik, és az egyenkint megvalósított beszédhangok sokaságában nem ér el viszonylagosan nagy átlagot. Az állapot bekövetkeztével megtörtént a beszédhang — Kodály Zoltán terminusával élve — „romlása" (1. WAGHA: i. m. 1967, 3; a romlás fogalmára vonatkozólag 1. DEME, Kiejtésünk vitatott kérdései. Helyes kiejtés, szép magyar beszéd. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967, 32 és köv.). A folyamat lezáródása, vagyis a változatok statisztikai arányának megállapodása (FÓNAGY, Hangváltozás és hang váltakozás, ÁNyT V, 123—153) — az érintett beszédhang megváltozása. (FÓNAGY IVÁN példákkal dokumentálja ezt a folyamatot, 1. FÓNAGY, Hangváltakozás és hangváltozás, i. h.) Az egyes beszédhangok az imént emlékeztetőül vázolt változásai mindig az adott, elemeiben azonos fizikai-akusztikai komponenseket