Nyelvtudományi Közlemények 69. kötet (1967)

Tanulmányok - Fodor István: A. Capell, Studies in Socio-Linguistics 462

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 463 További kutatás tárgya lehet, hogy melyik rétegre milyen nyelvi változások, neologizmusok, archaizmusok, nyelvi hibák jellemzőek, milyen rétegek érzékenyebbek a nyelvi „tisztaság" iránt, mi az aktív és a passzív szókincs aránya társadalmi rétegek szerint, az idegen nyelvtudás hogyan oszlik meg a különféle rétegekben, milyen rétegek miféle idegen nyelvet tanulnak szívesebben ós melyik nyelv tetszik nekik inkább (az utóbbi vizsgálatot a jelen recenzió írója végzi) stb. Ezeknek a témáknak egyike-másika már korábban is foglalkoztatta a két érdekelt tudományág művelői közül a nyelvészeket, sőt puszta megfigyelésekből közismert általánosítások is születtek (pl. a nők a nyelvi hagyomány őrzői, a fiatal nemzedék a nyelvi változások hordozója, a kevésbé iskolázott falusi rétegek őrzik jobban a nyelvjárást ós ismerik kevésbé az irodalmi nyelvet stb.), de a korszerű szociográfia tudományos vizsgálati eszközei útján ezekről és sok más hasonló jelenségről alapos, hiteles, részletekbe menő szabályszerűségek felállítása várható, amely nemcsak a tények, hanem az okok feltárására is vezethet. CAPELL számos, tulajdonképpeni szociolingvisztikai problémát tárgyal a könyvében az ígért szétválasztás ellenére is. így a nemzeti nyelv, a két- és többnyelvűség kérdései elsősorban a szociolingvisztika tárgykörébe tartoznak. Ugyanez vonatkozik a 7. fejezetben tárgyaltakra (Language and Social Groupings, 98—116). Mindazonáltal nem lehet a szerzőt teljes következetlenséggel vádolni. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a szociológia és a néprajz igen szorosan fonódik egybe. Az irodalmi nyelv elterjedésének vizsgálata szociológiai kérdés egy és ugyanazon társadalmon belül, de néprajzi kérdéssé válik, ha két különböző országot, illetőleg ezeknek népeit hasonlítjuk össze ebből a szempontból. A funkcionalizmus kialakulása óta az angolszász, s különösen az amerikai szakirodalomban a néprajznak ezt az ágát szociális antropológiának hívják (social anthropology), míg a nálunk ma is antropológiának nevezett tudományágat ők fizikai antropológiának nevezik (physical anthropology). S ma a szociográfia módszereit alkalmazza a szociológia a civilizált államok társadalmi jelenségeinek vizsgálatában éppen úgy, mint az etnográfia a még eredeti körülmények között élő paraszti lakosság és a természeti népek társadalmi viszonyainak leírásában. Nem kifogásoljuk tehát, hogy CAPELL ezeket a problémákat is érintette, de hiányolhatjuk, hogy néhány fontos valóban etnolingvisztikai kérdésről nem emlékezett meg, amely már e stúdium megalapozóit, BoAst és SAPrat is foglalkoztatta. Ilyen pl. a nyelvi adatok bizonysága a migráció kérdéseiben (vö. Internal Linguistic Evidence Suggestive of the Northern Origin of the Navaho. Selected Writings of EDWARD SAPIB. Edited by D. G. MANDELBATJM. Berkeley—LOS Angeles, 1951, 213 — 224), a néprajzi ismeretek fontossága az egyes nyelvi adatok megítélésében stb. Igaz, a rokonság fogalmi és névrendszerének összefüggése éppen ilyen jellegű, a szerző igen részletesen tárgyalja e kérdést (81 — 97), hiányzik viszont e fejezetben az általánosítás; monografikus jellegűvé válik anélkül, hogy általánosabb tanulságokat lehetne levonni belőle. A szerző maga említi az előszóban, hogy nem akarja a témát enciklopédikusán tárgyalni, hanem csupán az irodalomban elszórva talált anyagból szándékozott összefoglalót adni, hogy további ösztönzésül felhívja a nyelvészek ós néprajzkutatók figyelmét erre a stúdiumra. A könyv három részből áll. Az első rész (Socio-Linguistic Parallels, 15—47) a címnek megfelelően párhuzamot kíván vonni nyelvi és néprajzi jelenségek között. A párhuzam azonban nem közvetlen jellegű, tehát nem bizonyos nyelvi jelenségek okát, keletkezését, funkcióját akarja meghatározott néprajzi jelenségekhez kapcsolni — róluk egyébként itt és a mű többi részében szó esik —, hanem a nyelvi, fonetikai és fonológiai különbségtétel megfelelőjét próbálja a néprajzi jelenségek közt kimutatni. A fonetikus, illetőleg fonologikus sajátságokra, amelyeket a néprajzi jelenségek körében is alkalmaz, a szerző PIKE műszavait, az ,,etic" (< phonetic) — ,,emic" (< phonemic) megkülönböztetést, továbbá az „észlelési rács (perceptual grid)" fogalmát használja. Amint a néprajzi megkülönböztetés példázatai közt írja (20), a társadalmak vezetőit sokféleképpen hívhatják a törzsfőnöktől kezdve a királyig, e címek funkciói azonban teljesen változó lehet, kezdve a tiszteletbeli méltóságtól (keleti Salamon-szigetek) a testületek által szabályozott uralmon át az abszolút hatalomig (korábban a Fidzsi-szigeteken), miközben a méltóság lehet örökletes, választott stb. függetlenül a címtől. A címek az „etic", a funkció és az egyéb körülmények az „emic" problémakörébe tartoznak. Az „észlelési rács" nyelvi vonatkozására kapjuk a színek fogalmának és nevének kettősségét (39), néprajzi viszonylatban pedig a szerző azokat a hibákat (43 — 47) említi meg, amelyeket az európai népek követtek el a 20. századig a természeti népek társadalmi szervezetének, szokásainak, kultúrájának megnemértése miatt, mivel csak a jelenségek leírásáig („etic" tények) jutottak el, a funkció megértéséig („emic") nem. A szerző rámutat arra, hogy a nyelvtudományban és a néprajzban egyaránt azonos a tanulmányozás sorrendje: először az „etic" jelenségeit kell feltárni, azután meghatározni az „emic" rendszerét.