Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)
Tanulmányok - Benkő László: Még egyszer az irodalmi nyelvről 449
MÉG EGYSZER AZ IRODALMI NYELVRŐL 451 ifjúsági és egyéb zsargonokra). A variánsoknak ilyen tagozódására Jedlicka is utal, s nyilván ezeknek a változatoknak a funkcionális stilisztika alapján álló szemlélete készteti arra, hogy az irodalmi nyelvi norma tekintetében ilyen stilisztikai kategóriákat állítson fel: a) könyvstílus, b) semleges stílus, c) beszédstílus (51). Hozzáteszi, hogy ez a hármas felosztás gyakorlatilag egyszerűsödik, hiszen vagy a könyv-, vagy a beszédstílus egyúttal a semleges stílusréteg képviselője is. (Könnyű ilyen jellegű ellenpárokat felállítani: savanyú (a) és (b), savanya (c) ; látnók (a), látnánk (b és c) ; sőt grammatikai szerkezetekben is: az X említette kérdések (a), azok a kérdések, amelyeket X említett (b és c). Nem szándékszom itt kitérni arra, helyes-e, indokolt-e ma könyvstílusról és.beszédstílusról mint az irodalmi nyelvbe tartozás vagy kirekesztés mércéjéről beszélni. Véleményem szerint célszerűbb volna semleges és expresszív stílusról, illetőleg ilyen stílusrétegekbe tartozó elemekről szólni. (A magyar szakirodalomban — más vonatkozásban — ezek a megjelölések eléggé elterjedtek.) Azt az álláspontot azonban csak helyeselni lehet, amellyel JEDLICKA a variánsok kérdését, jelesen a regionális variánsoknak az imént jelzett értelemben sokrétű kérdését a mai irodalmi nyelv igen fontos és időszerű problémájának tekinti. Ezeknek a variánsoknak az aktualitása — mondja — szükségszerűen következik a mai társadalmi helyzetből, a nyelvi közlések, közlési körülmények jellegéből. A regionális variánsoknak az irodalmi nyelvhez való viszonyában — pontosabban abban, hogy beletartoznak-e az irodalmi nyelvbe vagy sem — JEDLIÖKA szerint a következő mozzanatok döntők: a) A szóban forgó nyelvi, jelenség olyan beszédbelimegnyilatkozás legyen, amely gyakori és általánosan használt eleme a nyilvános nyelvi közléseknek. Ez JEDLICKA értelmezésében azt jelenti, hogy a minősítendő nyelvi elemek akkor tekinthetők az irodalmi nyelvbe tartozóknak, ha tudományos jellegű vagy tudomány népszerűsítő előadásokban, publicisztikai jellegű megnyilatkozásokban (rádión, televízión keresztül) vagy szépirodalmi vetületükben a színpadon, mozivásznon elhangzanak. b) Párbeszédes jellegűeknek is kell lenniök az irodalmi nyelvbe belépőt váltó nyelvi formációknak — legalábbis szerzőnk szerint — olyanoknak, amelyek megőrzik a magánhasználat spontaneitását és mesterkéletlenségét, de a nyilvános közlésben is gyakoriak. A rádiós, televíziós riportok szerepelnek itt első helyen, mint a párbeszéd jellegű nyelvi elemek letéteményesei (54). JEDLICKA nem közöl példákat az említett két alapelv illusztrálására. Ügy hiszem, elsősorban a szaknyelvekből, zsargonokból az irodalmi nyelvbe áramló szavakra, szólásszerű képződményekre gondolhatunk: X Y a család diszpécsere, elvitték a cuccot, nem az én asztalom, itt állunk megfürödve stb. Az irodalmi nyelvbe tartozás JEDLiCKA-féle sajátságai közül — szerintem — leglényegesebb a nyilvános közlési eszközök sorába tartozás, tehát az egységesen, egyértelműen használt, illetőleg használható közlő, imformatív funkció feltétele. Vagyis olyan nyelvi elemek tekinthetők az irodalmi nyelvbe tartozóknak, amelyek egy nyelvközösségen belül biztosítják a pontos és zavartalan információt. Magától értetődik, hogy ez a kritérium feltételezi a nyelvi helyességet is. A JEDLICKA dolgozatában regionális variánsoknak nevezett újabb nyelvi alakulatoknak mint az irodalmi nyelv fejlődését biztosító forrásnak aktualitását tehát csak helyeselni lehet. De aligha helyes az a nézőpont, amely ezeket a regionális variánsokat úgy fogja fel, mint pusztán a beszélt nyelvben létrejövő alakulatokat, és szembeállítja az irodalmi nyelvvel, mint írott és megmereve-15*
