Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)
Tanulmányok - Antal László: A jelentés kérdései 279
314 ANTAL LÁSZLÓ menyének? Űgy véljük, hogy ez az elem a morféma. Természetesen itt rögtön felvetődik a kérdés, hogy miért nem a szó a tipikus, az igaz nyelvi jel? Azért, mert a szó — nem tekintve azt a gyakori esetet, de mégiscsak határesetet, amikor egyetlen morfémából áll — még felbontható olyan alkotórészekre, amelyek szintén jelnek bizonyulnak. Ilyenformán a több morfémájú szó nem jel, hanem jelcsoport, jelkombináció, jelekből álló konstrukció.8 Az imént előadottakkal kapcsolatban felvethetné valaki a következő gondolatot: Az igaz, hogy a szavak nagy része több morfémából, tehát, ha úgy tetszik, több jelből áll, ha belső szerkezetét tekintjük. De ha azt nézzük, hogy a valóságban mit jelölnek az ilyen több morfómájú szók, akkor az esetek zömében azt látjuk, hogy az ilyen szók is egységként jelölik a valóság egy meghatározott, sokszor egészen jól körülhatárolt darabját. Tehát — mondhatná valaki — azt kell jelnek tekinteni a nyelvben, ami a valóság egy meghatározott részét, darabját, aspektusát jelöli. Mit mondhatunk minderre? Az kétségtelen, hogy pl. a német Kuh és Nilpferd szó, jóllehet az egyik egy, a másik két morfémából áll, a valóságban egy állatfajtát jelent mind a kettő. Ez és számtalan hasonló eset támogatni látszik azt, hogy a Kuh egy állatfajta jele, tehát egy jel, a Nilpferd egy másik állatfajta neve, tehát az is egy jel. De ne felejtsük el, ha mindazok a hangszegmentumok, amelyek a valóság egy meghatározott részét jelölik, egyetlen jelet alkotnának, akkor az olyan kifejezések, mint die ewige Stadt; Franz Joseph der Erste; der dreissigjährige Krieg stb. mind egyetlen jel lennének. A nyelvi jelek határait csak magából a nyelvi rendszerből vezethetjük le, nem pedig a külvilágból. Egészen világossá válik ez akkor, ha azt vizsgáljuk, hogyan jelöli a valóságnak ugyanazt a darabját az egyik nyelv és hogyan a másik. Íme néhány példa magyar—német viszonylatban: Stadt — vár-os; Major — őr-nagy ; Zug — von-at stb. Ezekben a példákban a német szó egy morfémájú, a magyar kettő. Persze bőven találunk példát a fordítottjára is, íme: ács — Zimmer-mann; sás — Ried-gras stb. Sőt, az egyetlen morfémából álló magyar tenyér szóval szemben a németben egy három morfémájú szerkezet áll: flach-e Hand. Márpedig a flache Hand szerkezetre semmiképp sem mondhatjuk, hogy egy jel — függetlenül attól, hogy a valóság egy meghatározott részét, a kézfej belső felületét jelenti —, mivel e szerkezet egy része: a Hand más esetekben szintén önállóan jelöli a valóság egy meghatározott részét. De nem is kell okvetlenül különféle nyelveket összehasonlítanunk annak bizonyítására, hogy a nyelvi elemek határait nem a külvilág, hanem a nyelv belső szerkezete szabja meg. Ugyanazon a nyelven belül is tetszőleges számú példát találhatunk. Gondoljunk a német Auto és Kraftwagen szóra. A valóságnak ugyanazt a darabját jelöli mind a kettő. Nem vitás, hogy az Auto egyetlen jel. Viszont más esetekben szerzett tapasztalataink alapján azt sem vitathatjuk, hogy a Kraftwagen fonémasornak mind a Kraft, mind pedig a Wagen része jel, tehát mivel 1 -j- 1 = 2, a Kraftwagen két jel. Ennek alapján kimondhatjuk: Ha egy nyelvi konstrukció még kisebb jelekre bontható, akkor maga nem lehet jel, hanem csak jelek együttese. Mivel a morféma az a nyelvi elem, amely jelszerűen viselkedik, s kisebb jelekre már nem bontható, a nyelvben csak a morféma jel, a fonéma jelrész, a szó és a mondat pedig jelkombináció. 8 Lásd hozzá HARRIS, Methods in Structural Linguistics, 327. 1. Hasonlóképpen LEKOMCEV a szót „összetett jelnek" tekinti: Voproszi Jazikoznanyija, 1960/1: 52. 1.
