Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)
Tanulmányok - Antal László: A jelentés kérdései 279
286 ANTAL LÁSZLÓ e szubjektív tartalmakat közvetlenül cseréljük ki, kénytelenek vagyunk azokat objektívvé tenni. Ennek az objektívvé tételnek, átváltoztatásnak az eszközei a jelek. A jel tehát hivatásából eredően per definicionem csak objektív, fizikai lehet. Mivel agyunkhoz az érzékeinken keresztül vezet az út, a jelek az érzékeinkre hatnak, azokon keresztül tudósítják az agyat. Érzékelni viszont csak azt lehet, ami materiális. Már Szent Ágoston is világosan látta ezt, jeldefiníciója erről tanúskodik.5 Anyagtalan jel, olyan jel tehát, amelyet sem hallani, sem látni, sem tapintani stb. nem lehet, semmiről sem tudósíthat, semmire sem figyelmeztethet. 3. Nézzük most ennek a jelelképzelésnek a továbbfejlesztett formáját, amely — mint említettük — voltaképpen WEISGERBER nevéhez fűződik, s ULLMANN a legharcosabb propagálója. Eszerint tehát a jelentés a SAUSSURE-Í image acoustique és a concept viszonya lenne. a) Ha a jelentés a tárgy képzetének és a név képzetének a viszonya lenne, akkor — mivel két képzet viszonyáról van szó, két olyan alkotórészről, amely „d'ordre psychique" — nos akkor a jelentés nem nyelvi, hanem pszichikai jelenség lenne. Hisz nyilvánvaló, hogy két pszichikai alkotórész viszonya csak pszichikai kapcsolatot eredményezhet, nyelvit nem. Ez esetben viszont a jelentés valóban nem tartozna a nyelvhez, s a jelentéstan nem a nyelvtudománynak, legfeljebb csak a pszichológiának lehetne egy fejezete. b) Ha a jelentés a tárgy képzetének és a név képzetének a viszonya lenne, akkor a jelentés egyformán függene mind a tárgy, mind a név képzetétől. Ez viszont azt jelentené, hogy minden esetben, amikor a név alakja megváltozik, változnia jelentés is, függetlenül attól, hogy a tárgy, ül. annak képzete változatlan marad. Az ómagyar korban pl. az út szó hangalakja utu volt. A XIII. század folyamán a magyar nyelv rövid szóvégi magánhangzói lekoptak, s azóta e szó út alakban él tovább. Mármost, ha a jelentés a név és a tárgyképzet viszonya lenne, akkor fel kellene tételeznünk, hogy az út mást jelentett a XIV. században, mint az utu a XII.-ben, függetlenül attól, hogy az út képzete nem változott, mivel maguk az utak sem javultak. Más szóval ez azt jelentené, hogy a jel és a jelentés viszonya nem önkényes, mert a jel legkisebb változása maga után vonja a jelentés változását is. ULLMANN tehát nem vette észre, hogy amikor a jelentés meghatározását illetően WEiSGERBERhez csatlakozott, voltaképp a nyelvi jel önkényességének egyébként általa is hangoztatott helyes tételét tagadta meg. A nyelvi jel SATTSSURE-Í koncepciója tehát teljes egészében pszichologista felfogást tükröz. Természetesen a pszichologista jel-koncepció nem áll elszigetelten SATJSSURE nézetei között, hanem szükségszerű következménye annak a módnak, ahogyan SAUSSURE a langue-parole kettősséget kezeli. SAUSSURE, mint tudjuk, a nyelvet határozottan különválasztotta a beszédtől. Úgy képzelte, hogy mindannyiunk fejében él egy ideális jelrendszer, amely anyagtalan, s ennek az ideális rendszernek alkalmi valóraváltása, realizációja a beszéd. Az természetesen nyilvánvaló, hogy minden beszélőben él a nyelvrendszernek egy nagyjából-egészéből azonos képe. Am a nyelv objektivitásának 1.2.-ben kifejtett tételéből következik, hogy az egyén tudatában élő nyelvi 5 „Signum est quod et se ipsum sensui et praeter se aliquid animo ostendit." Patrologiae Cursus Completus. Tomus XXXII, 1410. 1.
