Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Antal László: A jelentés kérdései 279

284 ANTAL LÁSZLÓ marad, mint a diakrónia. Miért ? Nos erre a kérdésre olyan választ kell adnunk^ amely az első pillanatban meglepheti az olvasót. Azért fontosabb a szinkrónia, mert a nyelv jelek rendszere. Ezt ugyan ma már deklarative mindenki elfogadja, de sokan itt megállnak és nem vonják le e döntő felis mérés következményeit. A jelviszony specialitása tudvalevőleg éppen az, hogy külsőleges viszony. Nem tartalom és forma viszonya. A jel nem tartalmazza a jelentéseket — ha tartalmazná azokat, akkor már nem lenne jel. Mármost éppen azért, mert a jelviszony külsőleges, nem okozati viszony, a jel funkcionálása szempontjából teljesen közömbös, hogy a jel használati köre milyen meggondolások, tényezők stb. hatására alakult ki, illetve hogy a jel alkalmazási módjában milyen változások mentek végbe. Továbbá: Mivel a jelviszony nem okozati viszony, mindazokat a változásokat, amelyek a jelek alkalmazási módjában végbemennek, magából a jelviszonyból nem vezethetjük le. Ez viszont azt jelenti, hogy a jelviszonyban beálló változásokat vagy a jelek használóira vezethetjük vissza, vagy pedig azokra a körülményekre (az azokban beálló változásokra), amelyek közepette használják e jeleket. Hogy egy adott időpontban fungáló jelrendszer — s így nyelv is — milyen nagymértékben független saját történetétől, azt kitűnően mutatja az eszperantó nyelv esete. Közvetlenül megalkotása után az eszperantó nyelvnek nem volt története, s ennek ellenére vígan betöltötte feladatát. (Annak esetleges felsorolását, hogy az eszperantó nyelv egyes szavai milyen nyelvekből lettek összeválogatva, természetesen nem tekinthetjük az eszperantó nyelv történetének.) Általában a jövőben a nyelvtudomány egyik fontos feladata lesz, hogy tisztázza, egyáltalán lehet-e egy jelrendszernek története. Van-e értelme az ilyen kérdésfeltevésnek? Azt is tisztázni kell, hogy meddig tekinthető egy jelrendszer még ugyanannak, s mikortól másnak .— ha nem másiknak? 5. A fentebb összefoglalt alapelveknek megfelelően századunk nyelvtudománya komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy levetkőzze a pszichologista nyelvszemlélet, maradványait, más szóval azért, hogy a humanisztikus-romantikus nyelvszemlélet helyét az egzakt vizsgálódás foglalja el. Ami az előző korszak romanticizmusát illeti, e téren mindenekelőtt a jelentés megítélését kell említenünk, valamint azt a módot, ahogy a jelentés kérdéseit a nyelvi elemzésben felhasználták. Mivel elődeink általában visszaéltek a jelentés alkalmazásával, a strukturaüzmus meglehetősen szkeptikus álláspontot foglalt el ezzel a kérdéskörrel szemben. Közben élt és ma is él egy irányzat, amely a szemantikát önálló és fontos stúdiumnak tekinti. Elég, ha ULLMANN vagy KRONASSER nevét említjük, s máris tudjuk, hogy melyik irányzatra gondolunk. Ez az irányzat — éppen a strukturalizmus említett, s mint majd látni fogjuk, lényegében jogos aggályaiból eredően — a nyelvtudomány perifériájára került. Mégpedig perifériára abban az értelemben, hogy nincs különösebb hatással a nyelvtudomány fejlődésére, és több tekintetben elmaradt attól, nem tudott lépést tartani annak elméleti haladásával. így ez az irányzat — amelyet tradicionális szemantikának nevezünk a továbbiakban — lényegében megrekedt a pszichologizmus alapjainál. Ezt mindjárt a II. fejezetben mutatjuk ki, ahol a nyelvi jel pszichologista koncepcióját vesszük szemügyre. J