Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Antal László: A jelentés kérdései 279

280 ANTAL LÁSZLÓ Vessünk most egy pillantást a nyelvek közötti érintkezésnek arra a formájára, amelynek eredményeként jövevényszavak kerülnek át az egyik nyelvből a másikba! A magyar nyelvben pl. mintegy ezer szláv jövevényszó van. Mit tudunk meg, ha ezeket a szláv jövevényszavakat vizsgáljuk? Mindenekelőtt azt, hogy a magyarok, miután a Kárpát-medencében megtelepedtek, szláv nyelvű népekkel kerültek tartós érintkezésbe. Ez történelmi tény. Ha a szláv jövevényszavakat abból a szempontból vizsgáljuk, hogy az élet milyen területére tartozó fogalmakkal kapcsolatosak, akkor viszont az tűnik ki, hogy a mezőgazdaságot és a kereszténységet a magyarság csak a honfoglalás után, jórészt szláv közvetítéssel ismerte meg. Ez viszont művelődéstörténeti tény. A magyar nyelv szláv jövevényszavainak a vizsgálata tehát felbecsülhetetlen értékű adalékokkal szolgálhat a történész meg a kultúrtörténész számára, de viszonylag keveset árulnak el a szavak magáról a magyar nyelvről. Egyetlen nyelvre sem jellemző az, hogy melyik nyelvből és milyen jövevényszavak kerültek bele — ez csak az illető nyelvet beszélő népre jellemző. S így a nyelvtudomány, ha jövevényszavakat vizsgál, semmi több, mint ancilla históriáé. Fentebb azt mondtuk, hogy a nyelvi rokonság adatai nyelven kívüli körülményekre derítenek fényt. Természetesen nemcsak azokra. Voltak a nyelvhasonlításnak nyelvi következtetései is. Csakhogy ezek a következtetések mindig az egyes nyelvekben fellelhető alakok, jelenségek stb. történetére vonatkoztak. Korunk nyelvtudományát viszont nem a jelek története, hanem a jelnek egy adott rendszerben elfoglalt helye érdekli. (Lásd I. 4.) Ennek meghatározása viszont csak a vizsgált nyelv — mint önmagában zárt rendszer — anyaga alapján történhet. Ezzel magyarázható, hogy az összehasonlítás századunkban háttérbe szorult, mert sok mindenre feleletet ad, csak éppen arra nem, ami századunk nyelvtudományát elsődlegesen érdekli. Helyesen írja WARTBURG: „Jede Sprache ist auf einer jeden ihrer Stufen ein System, das seine innere Beziehungen in sich selber trägt, das seinen eigenen Gesetzen folgt, und streng genommen zu seiner Erklärung keines Vergleiches bedarf."2 2. A szerzők többsége — valahányszor a nyelvtudomány századunkban bekövetkezett nagy változásának a méltatására kerül sor — azt emeli ki, hogy a strukturalizmus, mint neve is mutatja, a XIX. század atomisztikus nyelvfelfogásával szemben a nyelvet zárt rendszernek tekinti. Ennek a megállapításnak sem igaz voltát, sem fontosságát nem akarjuk elvitatni. Ügy gondoljuk azonban, hogy a legszembetűnőbb különbség a múlt század felfogása és a mi korunk meggyőződése között nem ebben van, s még csak abban sem, hogy a szinkrónia kérdéseinek ma jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint elődeink. A XIX. század nyelvtudományának — a végső elméleti-világnézeti alapokat illetően — az a legszembetűnőbb vonása, hogy a nyelv valóságát az egyéni tudatba helyezi, tehát elsődlegesnek és valóságosnak azt tartja a nyelvből, ami abból az egyén tudatában él. Ezzel szemben a strukturalizmust az a felismerés hatja át, hogy a nyelv természetére nézve nem pszichikai, elsődleges formában nem az egyén tudatában él, s éppen ezért vizsgálatára a pszichológiai 2 „Betrachtungen über das Verhältnis von historischer und deskriptiver Sprachwissenschaft", Mélanges linguistiques offerts à CHARLES BALLY (Genève, 1939), 9. 1.