Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Fromm, Hans: Björn Collinder, Comparative Grammar of the Uralic Languages 174

178 ISMERTETÉSEK — SZEMLE útjára — többször is meggyőzően sikerül neki egységes tendenciákat láttatnia a különféle nyelvekben végbemenő hangváltozási folyamatokban. A nem első szótag vokalizmusának tárgyalása viszonylag rövid, összhangban az ilyen irányú kutatás állásával. A könyv „stílusa" miatt azonban itt sem tárgyal rendszeresen olyan tendenciákat, mint például az apokopé (vö. finn orpo 'árva' ~ észt orb), amely a legtöbb nyelvben kétségtelenül megvan, és a finnugor szÖeleji hangsúllyal minden további nélkül megmagyarázható. Nem szól arról sem, hogy a magánhangzók a helyzettől függően maradnak meg (pl. cser. kúo§, de jal; vö. KÁLMÁN: ALH VLTI, 99 kk.). A fonómákat tárgyaló rész érvénye egészében végső soron a szóegyeztetések megbízhatóságától függ. Itt különösen az a bírálat volt hasznos, amely a Fenno-Ugrie Vocabulary-t érte. A szerzőnek alkalma nyílt rá, hogy számos egyeztetést újra átgondoljon. Az én vizsgálódásaim szerint az olyan egyeztetéseket, amelyeket a kritika nem tartott kielégítőnek, a CompGr.-ban általában már nem szerepelteti. Változtatni csak ott változtatott, ahol az egybevetéseket saját véleménye szerint is módosítani kellett. A fonémarekonstrukciók éppen az adatokból kiindulva jól megalapozottaknak látszanak. Nem érdektelen megfigyelnünk, hogy ITKONEN kikövetkeztetései ellen többnyire akkor hangoztat kételyt, amikor az ő rendszerszemléletéből adódó következtetéseket az adatok nem teljesen igazolják. Művének azt a részét, amely a morfémákkal foglalkozik, a szerző kettéosztotta: Structure címmel (197 — 251. 1.) a morfológiai jelenségeket a rendszer szempontjából vizsgálja, az Etymological Morphology című fejezet pedig (255 — 310. 1.) uráli suffixumtant tartalmaz, és ebben a szemantikai funkciók kérdései is némi figyelemben részesülnek. A diakronikus összefüggések feltárása egybe van hangolva a fonémákat tárgyaló résszel. A kettősségnek tehát van értelme és az olvasó szívesen belenyugszik némely átfedésbe. COLLINDER nehézségei a morfológiai részben még nagyobbak, mint a fonómákról szóló fejezetben. Az uráli nyelvekben ugyanis egymáshoz hangzásbelileg nagyon hasonló vagy éppen homofon elemeknek egy-egy — viszonylag kicsi — csoportjához általában sokféle funkció kapcsolódik. A finn és a magyar nyelvnek viszonylagos egyértelműségétől a legtöbb nyelv távol áll, és a sokfunkciójúság mind a diakronikus, mind a szinkronikus kutatást nagyon megnehezítette. Hiszen épp a morfológiailag lontos végződésekben érvényesül a hangsúlytalanság vagy a gyenge hangsúly, és az egyes uráli nyelvekben az etimológiailag azonos képzők tömege mellett aránylag csekély az egyező morfológiai kategóriák (esetek stb.) száma. A nem szakember számára azok a megjegyzések a legérdekesebbek, amelyek az uráli nyelvekbeli jelentóshordozók különféle fajaira vonatkoznak (558 — 618. §)Ezek a nyelvtipológiai kategóriák felől nézve a nyelvcsalád legjellemzőbb sajátságait mutatják meg. Fontos annak a kimutatása, hogy több finnugor nyelv agglutináló és flektáló keveréktípus. Ennek bemutatása a birtokviszonnyal kapcsolatos kérdések vonatkozásában (605. § kk.) a könyv tömörsége miatt csak utalásokra szorítkozhatik. Ujabban erről lásd: W. SCHLÄCHTER, Studien zum Poss.-Suffix im Syrjänischen. 1959. (részletesen ismertetés tőlem: IF 67, 3. füzet). A 617. §-ban, ahol COLLINDER arra mutat rá, hogy a species-kategória csak a keleti-tengeri finn nyelvekben — a lappot is beleértve — hiányzik, hiányoljuk a finnben meglevő mondattani pótfunkciókra való utalást. A hangrendi illeszkedésről szóló fejezetben — egy kissé nehezen áttekinthetően — fontos tőtani megjegyzéseket találunk az uráli nyelvekkel kapcsolatosan. Rendszeresebb tárgyalást érdemeltek volna. Itt CoLLiNDERnek a nem első szótagbeli labiális mássalhangzók koráról vallott nézeteiből kiindulva még egyszer át kellene gondolnunk iTKONENnek a tőtípusokról szóló fontos dolgozatát (Vir. 1948). Nem vitás, hogy a szavak különféle szótagjaiban levő magánhangzóknak voltak bizonyos csoportosulási tendenciái; éppúgy az az állítás is szélesebb alapokon nyugszik, hogy bizonyos tő típusok egy ideig divatban vannak. Ugyanez ismeretes az indoeurópai alapnyelv legkésőbbi szakaszában is (vö. HANS KTJHN, Ablaut, a und Altertumskunde. KZ. 71. 1954. 129—61, különösen 143 kk.). Ellenben iTKONENnek azt az elméletét, mely szerint az uráli hangrendi illeszkedés az első és a második szótag magánhangzóinak bizonyos csoportosulási tendenciájából keletkezett, enyhíteni kellene. COLLINDER következetesen kitart a communis opinio mellett (638. §), hogy tudniillik a hangrendi illeszkedés oka az előre ható hasonulás. Leíró szempontból a szerző palatális és veláris illeszkedést különböztet meg. A labiális