Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Fodor István: Psycholinguistics: A Book of Readings 230

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 231 A pszicholingvisztika elnevezés új terminus technikusaink közé tartozik. Tulajdonképpen nyelvlélektannak lehetne fordítani, és végeredményben ez lenne a legjobb megoldás, de azért a pszicholingvisztika mégsem egészen azonos ezzel a régibb keletű diszciplínával, amely STEINTHAL, WUNDT és mások működése nyomán indult virágzásnak. A kettő közti különbség részben nem lényegi, részben lényegi természetű. Nem lényegi az a különbség, hogy a pszicholingvisztika nem közvetlen folytatása a régi nyelvlélektannak; 1954-ben indult el útjára, amikor 1953-ban az Egyesült Államokban egy nyelvészekből, pszichológusokból és antropológusokból álló összejövetel tanácskozásának eredményeként 1954-ben kiadták a Psycholinguistics: A Survey of Theory and Research Problems című munkát CHARLES E. OSGOOD és THOMAS A. SEBEOK szerkesztésében, az International Journal of American Linguistics című folyóirat 10. különkiadványaként. A lényegi különbség a két fogalom közt az, hogy a nyelvlélektan magva a lélektani irányú nyelvbölcselet, illetve az analógiás, asszociációs nyelvi változások értelmezése volt, a jelenségek puszta megfigyelésén túl alig jutott, kísérleteket alig alkalmazott (habár WTJNDT maga volt a kísérleti lélektan megteremtője), ezzel szemben a pszicholingvisztika súlypontja éppen a lélektani kísérletben van, s a nyelvészek szolgáltatta elméletet kísérletekkel, illetőleg megfigyelésekkel igyekszik ellenőrizni, módosítani vagy új elmélethez nyersanyagot adni. Jellemző példa erre JAKOBSON elmélete az afáziáról, amelyet H. SCHUELL—J. J. JENKINS, illetve H. GOODGLASS—J. HUNT igyekezett ellenőrizni. Tulajdonképpen nem lényegi, de igen jellemző vonása a pszicholingvisztikának, és az itt ismertetett műnek, hogy szinte kizárólag az Amerikában keletkezett és ott ma is hivatalos irányzatként működő viselkedéslélektan (behaviorizmus) alapján áll. A jelen műben csak VYGOTSKIJ tanulmánya kivétel ez alól, erre még visszatérünk. Hogy pedig a behaviorizmus nem lehet az egyetlen módszer, amely a nyelvi jelenségek lélektani aspektusának megértéséhez közelebb visz, azt a kétnyelvűség természetéről szóló, önmegfigyelés (introspekció) útján szerzett fontos ismeretek (lásd. EINAR HAUGEN erre vonatkozó véleményét a 396. lapon) is igazolják, holott az önmegfigyelés módszere összeegyeztethetetlen a behaviorizmus elméletével. A felsorolt különbségek ellenére a nyelvlélektant és a pszicholingvisztikát Összeköti az a kapocs, hogy mindkettő tárgya végeredményben azonos: a nyelvtudomány és a lélektan érintkezési területének komplex vizsgálata. A nyelvtudomány feladata a nyelv vizsgálata a maga absztrakt valóságában, a lélektané pedig a beszéd, tehát ahogyan a nyelv mint folyamat realizálódik a beszélő és a hallgató között. A pszicholingvisztika zászlóvivői (lásd Soi Saporta előszavát) úgy fogalmazzák ezt meg, hogy a nyelv elvont aspektusa áll szemben a fizikaival, vagy más kettősségekben így jelentkezik: code — message, langue — parole, nyelv — beszéd, rendszer — folyamat, metanyelv — tárgynyelv. Tehát ha a nyelvlélektan virágkora óta jó félévszázad eltelt is, ha azóta mind a nyelvtudomány, mind a lélektan sokat fejlődött is, a komplex vizsgálatok módszerei sokat változtak is, a lényeg ugyanaz maradt, s a régi, de soha ki nem halt diszciplína új alakban való feléledését örömmel kell fogadnunk. A jelen cikkgyűjtemény célja az, hogy beszámoljon, hogyan valósította meg a pszicholingvisztika ezeket a célkitűzéseket zászlóbontása óta. i A tanulmánygyűjteményt két cikk vezeti be. Az első, LOTZ JÁNOSé (Linguistics: Symbols make man, 1—15), szellemes összefoglalása a nyelv és a nyelvi jelenség lényegének, a nyelvtudományi megismerés nehézségeinek és problematikájának. A cikk nem nyelvészek számára készült, de kitűnően megállja a helyét egy ilyen gyűjteményes munka élén. P. W. HOUSEHOLDER JR. (On linguistic terms) tanulmánya a nyelvi kategóriákról és ezek elnevezéséről szól. A szerző szerint a fonémán és morfémán kívül, amely a nyelv két alapvető egysége, az összetett nyelvi egységek és kategóriák közt is elnevezési és fogalmi rendet kell teremteni. A cikkíró gondolatai — számos helyes észrevételtől eltekintve — vitathatók. A két bevezető értekezés után következik a gyűjtemény tulajdonképpeni anyaga, amely 7 probléma körül csoportosul. Az első témakör nehezen határozható meg, maga a cím e vonatkozásban keveset mond (Approaches to the study of language). BLOOMFiELDnek az a korábbi tanulmánya vezeti be, amely a koncepcióinak az alapját adja (A set of postulâtes for the science of language, 26—36). Ezt követi két kisebb szemelvény CHOMSKY Syntactic Structures című alapvető munkájából The independence of grammar és On the goals of linguistic theory (34—36, illetve 37-—44) címmel. Az elméleti munkák sorát az információelmélet úttörőinek, SHANNON—WEAVERnek a műve (The Mathematical Theory of Communication) zárja be, de nem eredetiben, nem szemslvényekben, hanem CH. F. HocKETT-nak