Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Hazai György: Henri & Renée Kahane–Andreas Tietze, The Lingua Franca in the Levant 228

228 ISMERTETÉSEK - SZEMLE rum") az egyiptomi hangjelölő írásra vonatkoznak, s a dán tudós munkájának idézett helyén semmi különösebb nincs, ami akkor (a XVIII. század vége körül) fordulatot jelentett volna tudományágunk történetében. Egyébként a ZOEGA előtti nyelvtani és fiziológiai irodalomban ismerték a beszédhangnak és a hangértéknek a fogalmát. Kár, hogy a kiadványt számos (írás- vagy) sajtóhiba ékteleníti. VÉRTES O. ANDRÁS Henry & Renée Kahane — Andreas Tietze: The Lingua Franca in the Levant Turkish Nautical Terms of Italian and Greek Origin. Urbana, 1958. University of Illinois Press. XVI + 752 1. Az oszmán-török szókincs történetének kutatása hosszú évtizedeken keresztül igen elhanyagolt területe volt a turkológiának. Éppen ezért örvendetes jelenségként kellett elkönyvelnünk e kutatásoknak az elmúlt évek során való megélénkülését, az oszmán-török szókincs különböző jövevényszórétegeire vonatkozó tanulmányok gyarapodását. Jelen monográfia, amely egy fontos ós mindeddig szinte egyáltalán nem kutatott jövevényszóréteget tár elénk, fontos határkőnek számít e tanulmányok sorában. A mű tartalmát és feladatát lényegében alcíme, £11. az előszó határozza meg pontosan. A szerzők az oszmán-török szókincs olasz és görög eredetű elemeinek vizsgálatával kívánnak a kelet-mediterrán medence hajózási nyelvének ismeretéhez adalékokat nyújtani. A cél kettős, és e kettősség sok mindent determinál. Az adott jövevényszóréteg feltárása és bonyolult kapcsolatainak tisztázása — éppen e kettősség miatt — mind az anyaggyűjtés, mind pedig a helyes feldolgozási módszer megválasztása szempontjából különleges problémák elé állította a kutatókat. A szerzőknek az előszóban a cím megindokolására, elsősorban a „Lingua Franca" terminus használatára vonatkozó megjegyzései minden, a téma korlátaival kapcsolatos esetleges aggodalmat és kételyt eloszlatnak. A témának e szűkszavú meghatározása önmagában azonban nem világítja meg eléggé a mű jelentőségét, amely miatt joggal tekinthetjük mérföldkőnek a mediterrán, ill. oszmán-török szókincs kutatásának történetében. A jelen esetben két fontos tudománytörténeti mozzanatra kell utalnunk: egyfelől az oszmán-török jövevényszókutatásoknak a mediterrán medence irányában való kiszólesülésére, másfelől pedig a mediterrán stúdiumoknak a török nyelvre való kiterjedésére. E két tényezőnek szerencsés összeölelkezése és összhangja a műnek mint török nyelvtörténeti, mind pedig a mediterrán nyelvi stúdiumok szempontjából különös jelentőséget kölcsönöz. A mű célkitűzését egyéni munkában megvalósítani — ha csak magára a nyelvi anyag egyszerű feltárására gondolunk is — aligha lehetett volna, s így feltétlenül szükségesnek ós jogosnak, eredményét látva pedig termékenynek ítélhetjük. A mű célkitűzéseit és módszerét ismertető előszó után (VII—XIII) részletes tanulmány világítja meg az oszmán-törökségnek a tengerrel kialakult történelmi kapcsolatát az Oszmán Birodalom kialakulásától a XVIII. század végéig (3—38). Az első kapcsolatok problémáját tárgyaló fejezet rövid kitekintést ad a mediterrán érintkezéseket megelőző korszak török eredetű tengerészeti szókincséről, majd a mű három alfejezete a török hajózás, s ezzel párhuzamosan, a hajózás szókincsének történetén vezet át bennünket. Valamennyi alfejezet kitér a kor idevonatkozó okleveles, krónikái, ill. irodalmi forrásainak ismertetésére is. A bevezető tanulmányt a török tengerészeti szókincs nyújtotta tanulságok összegező elemzése zárjaié (38—45). A mű gerincét kitevő szóanyag és azt kísérő szódokumentáció (49—597) két csoportra, az olasz (49—476) és a görög (476—597) eredetű jövevényszavak csoportjára osztva kerül bemutatásra. A csoportosítás vezérfonalául az átadó nyelv szóalakjai, tehát az olasz, ill. görög szavak szolgálnak; az anyagot ezek ábécé rendjében közlik a szerzők. A 878 szócikk hatalmas adatsorában való tájékozódást a mintaszerűen megszerkesztett appendix (599—752) index verborum-ja (647—752) könnyíti meg, amely 15 alcsoportban, a használt nyelvek szerint tagolva adja meg a szükséges visszautalásokat. Ugyancsak az appendixben kap helyet a források (600—615) és a rövidítések (616—638) jegyzéke, továbbá az index rerum is (639—646). Mint minden szókincstörténeti kutatásban, itt is fontos kérdésként merül fel a források problémája. A török nyelvcsaládon belül az oszmán-török nyelv története a leggazdagabban dokumentált. Az évszázadról évszázadra terebélyesedő oszmán-török