Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Kálmán Béla: A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan. I. kötet 241

242 ISMERTETÉSEK - SZEMLE Számol a nyelv fejlődósévei, példaanyagát elsősorban a XX. századi költői, irodalmi nyelvből veszi, de bőven kiaknázza a tudományos prózát, a publicisztika nyelvét, sőt a köznyelvet, nem "egyszer ennek bizalmas, hanyagabb változatait is. Természetes, hogy nem hagyja figyelmen kívül a XIX. század klasszikusait sem, hiszen Vörösmarty, Petőfi, Arany költészete mai nemzeti műveltségünknek is eleven összetevője. Az ő kedvükért röviden ki kell térnie egyes elavult nyelvi formákra is. Könyvünk azonban leíró nyelvtan, nem pedig nyelvtörténet. így tehát a mai ,,rendhagyóságok"-at megvilágító nyelvtörténeti utalásokon kívül nem is foglalkozik részletesen és rendszeresen nyelvtörténettel. Szükség szerint elhelyezett nyelvtörténeti magyarázatai azonban helyénvalók és hasznosak. A könyv bevezetést ad, majd a hangtant és a szótant tárgyalja. Mivel a szótanba az egyes szakemberek a nyelvtan más-más részeit szokták besorolni, idézem a Szótan főbb fejezeteit: I. A szó és a szókészlet általános kérdései, II. A szójelentós, III. A szófajok, IV. A szóelemek általános kérdései, V. A szótövek, VI. A szóképzés, VII. A szóösszetétel, VIII. A szóalkotás ritkább módjai, IX. A ragozás. TOMPA JÓZSEF írta a bevezetést, a szótan VIII. fejezetét, valamint a IX. fejezet nagyobbik részét. A hangtan DEME LÁSZLÓ müve. SZÉPE GYÖRGY a szerzője a szótan I., TEMESI MIHÁLY a II. ós III., KÁROLY SÁNDOR a IV. és V., RTTZSICZKY ÉVA a VI., B. LŐRINCZY ÉVA a VII. fejezetének. AII. fejezet egy kisebb részét IMRE SAMU, a IX.-nek egy alfejezetét S. HÁMORI ANTÓNIA írta. A legfontosabb mondanivalót, a tulajdonképpeni leíró nyelvtant a nagyobb betűtípus is megkülönbözteti a petittel szedett nyelvtörténeti és egyéb magyarázatoktól, a nyelvhelyességi és helyesírási tudnivalóktól. Helyeslem a könyvnek azt az eljárását, hogy az az Értelmező Szótárhoz hasonlóan feltünteti az alaktani részekben a zárt ë-t. Tudom, hogy egy-kót bennszülött pesti és néhány szabolcsi vagy debreceni berzenkedik majd, és fölöslegesnek, nem köznyelvinek tartja a zárt ë jelölését. Pedig ez éppen az ő érdekükben történik ! A zárt ë-zés valóban visszaszorulóban van, és ebben valószínűleg erősen ludas helyesírásunk is. A magyarul beszélők többsége azonban még ma is tesz különbséget a kétfajta rövid e (e és ë) közt, ha használata nem is egészen egységes. Ezek tudják, hol, mikor kell használni a kétféle rövid e-t, ezeknek tehát a jelölés kevésbé fontos. Az ë-zés fokozatos visszaszorulása tény ugyan, de nem örvendetes tény, mert fonémaveszteség, és eltűnésével egyhangúbbá válik a magyar beszéd, mint ahogy a mássalhangzók területén sajnálatos a ly kipusztulása is köznyelvünkből. Az ë-k jelölése a könyvben általában helyes, csak az ének szóban és származékaiban használ következetesen egy számomra idegen ériek alakot (pl. 315, 317, 373, 388, 487, 494, 501), pedig az ÉrtSz., valamint az egy évszázaddal korábbi CzF. is ének-nek írja, tehát a második e nyílt. Hibás még a nyerge-tëk (324, helyesen: nyergë-tëk), a kieszel (363, helyesen: kieszel), nyerg-e-m, nyerg-e-d, nyerg-e-tëk (538, a kötőhangzó helyesen ë). Ha a felosztásban és egyes részletekben akad is vitatható állítás, ha egyes összetételeknek a képzők közé sorolása még talán korainak is tetszik, ha a példaanyag bemutatása helyenként túlságosan az egyszeri, alkalmi használat felé tolódik is el, mindezek nem sokat vonnak le a munka értékéből, hiszen minden nagy szintézisnek vannak fogyatékosságai. Minden összefoglalás nemcsak a meglevő ismereteket összegezi, hanem rámutat a hiányokra, a megoldatlan kérdésekre is; nemcsak lezár egy korszakot, hanem egyszersmind újabb kutatásokra is ösztönöz. Minden reményünk meglehet rá, hogy a leíró nyelvtan megjelenése a leíró nyelvtani kutatások fellendülésére vezet. Mivel remélem, hogy a könyv nagy népszerűségre tesz szert, és rövidesen újabb kiadására kerül sor, kisebb megjegyzéseimet is közzéteszem, hogy a következő kiadásban már hasznosítani lehessen őket. Mielőtt azonban a kisebb részletekre rátérnék, egyes fejezetekről volna néhány megjegyzésem. A hangtani rész nagyon tömör s mindamellett jól áttekinthető, sikerült összefoglalás. A szófajtan kitűnően megírt fejezet. Nagyon finom elemzéssel igyekszik az egyes szófajok tulajdonságait, jellegzetességeit meghatározni. Sokat foglalkozik a szófaji határkérdésekkel, újabb kategóriákat állít fel, és a kettős szófajú szavak csoportjának meghatározásával kiküszöböl sok gyakorlati nehézséget; kitűnő segítséget ad például a tanároknak, akiknek az átmeneti kategóriák tanítása eddig igen sok gondot okozott. Lényegesen kevésbé sikerült a jelentéstani rész, amely GOMBOCZ jelentéstanán alapul. Érezzük, hogy ez a rendszerezés ma már nem egészen korszerű, anélkül, hogy ezzel a megállapításunkkal GOMBOCZ ZOLTÁN úttörő érdemeit csökkenteni akarnók. A jelentéstanban azonban hiányoznak a további előmunkálatok. A nyelvtudomány ezen ágával GOMBOCZ óta senkisem foglalkozott behatóan, és az anyag nehezen rendszerezhető volta miatzete n a téren külföldön sem sikerült még jelentős előrehaladást tenni.