Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Lakó György: Százéves a Nyelvtudományi Közlemények 3

10 LAKŐ GYÖRGY tudományban mutatkozik meg. A folyóiratunkban megjelenő őstörténeti, régészeti, embertani és néprajzi értekezésekre legalább ugyanannyira jellemző a szovjet tudomány megtermékenyítő hatása, mint a nyelvtudományiakra. Végül, de nem utolsósorban foglalkozik folyóiratunk a szovjet nyelvtudomány elvi jelentőségű eredményeivel is, és rendszeresen ismerteti a Szovjetunióban tartott nyelvészeti konferenciák tárgysorozatát. A személyes kapcsolatok felvételéből adódó örvendetes tényként könyvelhetjük el továbbá, hogy folyóiratunk hasábjain egyre nagyobb számban jelennek meg szovjet nyelvészek értekezései is. A tartalmi megújulásnak az a folyamata, amelyet itt röviden vázoltam, még Zsirai Miklós szerkesztősége idején indult meg. Ugyancsak az ő érdeme, hogy a tudományszakunkat annak idején létében fenyegető marrizmus nem jutott folyóiratunkban olyan mértékben szóhoz, hogy a szovjet nyelvtudomány egyébként olyannyira pozitív hatását le tudta volna rombolni. Hosszan tartó betegsége miatt ZSIRAI MIKLÓS 1954-ben lemondott a Közlemények szerkesztéséről, majd egy évre rá meghalt. Nem érhette meg a Nyelvtudományi Közlemények 1—50. kötetéhez készült Mutató megjelenését, melylyel JUHÁSZ JENŐ ajándékozott meg bennünket (Budapest, 1955). E Mutató használati értéke rendkívül nagy a kutatók és a Nyelvtudományi Közlemények szempontjából egyaránt. Nélküle a kutató nemegyszer tanácstalanul állna, hogy hol is keresse egy-egy nyelvi jelenség magyarázatát, illetőleg egyik vagy másik nyelvészeti kérdés irodalmát. JUHÁSZ JENŐ Mutatója új életre kelti és megmenti a feledéstől azt a sok értéket, elődeink fáradságos munkájának azt a sok becses termékét, amely a Nyelvtudományi Közlemények sok évtizeddel ezelőtt megjelent köteteiben rejlik. JUHÁSZ Mutatója a százéves Nyelvtudományi Közlemények továbbélése és nyelvészeti értékesítése szempontjából rendkívül nagyra értékelendő alkotás. Hogy Zsirai Miklósnak a Nyelvtudományi Közleményektől való megválása óta folyóiratunk hogyan szolgálja a nyelvtudomány ügyét, az olyan kérdés, amely — úgy érzem — nem ezen ünnepi megemlékezés keretébe tartozik. Az új évszázad küszöbén mondjunk azonban néhány szót a jövőről: mit tartunk — a nagy elődök példája nyomán — változatlanul feladatunknak ma is, és melyek azok az újabb célkitűzések, amelyek folyóiratunk régi programját kívánják teljesebbé, időszerűbbé tenni. 1. Folyóiratunk továbbra is fő feladatának tekinti a finnugor és a szamojéd nyelvek kutatását. Mint a legnagyobb lélekszámú finnugor néptől joggal elvárja ezt tőlünk a nemzetközi tudományosság. Űjra és újra rá kell mutatnunk továbbá a magyar és a finnugor nyelvtudomány kapcsolatára. Hangsúlyoznunk kell, hogy a finnugor nyelvtudomány nem valamely, a magyar nyelvtudománytól független tudományszak, hanem azzal a legszorosabban összetartozik. A finnugor előzmények ismerete nélkül a magyar nyelv múltját homály fedi, jelenét köd borítja, jövőjét pedig veszély fenyegeti, amiként veszély fenyeget minden olyasmit, aminek a gyökereit elvágjuk. A magyar nyelv nem az ősmagyar kor végén, hanem a magyar nyelv különéletének a kezdetén indult el az önálló fejlődés útjára, erről a korszakról pedig a finnugor nyelvek nélkül szinte semmit sem tudunk. Mindannak, amit a magyar nyelv a rokonaiéval közös nyelvformákból örökölt, illetőleg ami az ősmagyar kor végénél régibb korban történt, éppúgy része van abban, hogy a magyar nyelv ma olyan, amilyen, mint annak, ami az ősmagyar kor befejeződése után ment végbe. A változások közötti különbségek nem minőségi természetűek, hanem