Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - Deme László: Papp László, Nyelvjárás és nyelvi norma XVI. századi deákjaink gyakorlatában (ism.) 441

ISMEETETÉSEK — SZEMLE 441 fejti ki írói ars poeticáját, amikor azonban azt mondja, hogy nálunk a nyelvművelő munka még ma is „úgyszólván kimerül az idegen szavak üldözésében" (245), akkor nyilvánvalóan téved. Elég csak belepillantanunk a harmincas évek meg az utolsó tíz év nyelvhelyességi szakirodalmába ahhoz, hogy azonnal észrevegyük: akkor az idegen szavak eÜeni harc a nyelvvédő mozgalom központi kérdése volt, ma nyelvművelésünknek csupán egyik, nem is nagyon jelentős problémája; akkor némelyik túlzó purista minden újabb idegen elemet ki akart irtani a nyelvünkből, ma számos idegen szót mi védünk meg a dolgozók régi elveken nevelődött rétegeinek támadásaitól, s nem győzzük hangsúlyozni, hogy a közkeletű és mással nem helyettesíthető idegen szavak nyelvünk fontos, értékes elemei. Ugyancsak nem tudok egyetérteni KOVALOVSZKY MiKLÓssal sem, aki — mint már elismerően utaltam rá — kemény bírálatban részesít egy műszaki szótárt, utána azonban így ír (119): „Műszaki szakemberek viszont bizonyára találhatnak tárgyi hibákat a most megjelent Értelmező Szótár szaknyelvi anyagában. Ismét amellett szól ez, hogy kölcsönösen szükségünk van egymás segítségére, az együttműködésre. Nem rajtunk múlt, hogy ez eddig hiányzott." Miféle érvelés ez? — kérdezhetnénk. Eszerint abban, hogy a Műszaki Értelmező Szótár füzetei nyelvileg kifogásolhatók, nem mi vagyunk a hibásak, mert nem kértek tőlünk segítséget; abban viszont, hogy esetleg a mi Értelmező Szótárunk szaknyelvi anyagában is van kivetni való, megint csak nem mi vagyunk a hibásak, mert nem kaptunk a műszakiaktól segítséget. És ha műszaki kollégáink a visszájára fordítják ugyanezeket az érveket ? Hogyan jutunk ki akkor ebből a kátyúból ? . 7. Nem volna sok értelme annak, hogy előszámláljam ennek a tartalmas előadásos hozzászólásgyűjteménynek kisebb •— tartalmi vagy formai — fogyatékosságait, amelyekért részben a szerzőket, részben a szerkesztőket kellene elmarasztalnunk. Csak akkor járna haszonnal ez a felsorolás, ha a kötet újabb kiadásnak nézne elébe, erről azonban tudomásom szerint nincs szó. Ugyancsak .mellőzöm az elírások, sajtóhibák idézését is. Ezt könnyen megtehetem, mivel általában jelentéktelen hibákról számolhatnék csak be. Félreértést közülük csupán egyetlenegy okozhat: a 'plasztik' fogalmát megjelölő finn nyelvi főnév nem mouvi, mint a könyvben olvasható (100), hanem muovi, amely a 'formen, modellieren' jelentésű muovata szó származéka. 8. Apró mozaikokból összerakott bírálatomnak ezzel végére értem. Az olvasónak . bizonyára feltűnt, hogy nem foglalkoztam kellően a kötet gerincét alkotó hat kitűnő, gazdag anyagot felvonultató előadással, azaz sorrendben LŐRINCZE LAJOS, CSŰRÖS ZOLTÁN, DTTKÁTI FERENC, BENCÉDY JÓZSEF, BENKŐ LORÁND és MESTERHÁZI LAJOS referátumával. Meg kell vallanom, szándékosan tettem így. Ezeknek az előadásoknak a tanulságai ugyanis jelen beszámolómtól függetlenül is ismeretesek legtöbbünk számára; az eddig megjelent ismertetésekben legnagyobbrészt ezekről volt szó, s a konferencia határozati javaslatai között is elsősorban ezek a tanulságok kaptak helyet. Természetesen méltán. Egy-egy ilyen konferencia anyagában azonban sok kincs rejtezik, s némelyik nem is vehető észre egykönnyen. Próbát kell tennünk: a hozzászólások erdejében bolyongva, hátha sikerül olyasmit is megfigyelnünk, ami a tisztásról már nem látható? Ki tudja, sikerül-e? Ki tudja, sikerült-e? -GRÉTSY LÁSZLÓ Papp László: Nyelvjárás és nyelvi norma XVI. századi deákjaink gyakorlatában Budapest, 1961. Akadémiai Kiadó. 228 1. Nyelvtudományi Értekezések 25. sz. Az utóbbi években a nyelvtudományi munkák sorában feltűnően megszaporodott a XVI. századot tárgyaló cikkek és monográfiák száma. Azok, akik a nyelvtudományi publikációkat elsősorban a nyelvtudomány fejlődése szemszögéből nézik, igen örvendetesnek tartják ezt a tényt. Hiszen nyelvtörténetünk újabban kibontakozott vagy éppen kibontakozó mindkét ágának, a nyelvjárástörténetnek és az irodalmi nyelv történetének is sorsdöntő s ugyanakkor a korábbinál és későbbinél is jobban megfogható időszaka ez, melyben már világos az egységesedési tendencia, de még szinte teljes erejében észlelhető az ezzel szembenálló sokféleség állapota is; s mindez úgy, hogy mindkettőnek emlékei személyhez ós helyhez köthetők általában. Nem véletlen, hogy az első két testesebb mű nemrégiben éppen e két oldaláról ragadta meg a korszakot: PAPP LÁSZLÓ „XVI. századi nyelvjárásaink tanulmányozása", DEME LÁSZLÓ pedig „A XVI. század végi nyelvi norma kérdéséhez" címen (ugyané sorozat 19., ill. 20. számaként); s hogy azután PAPP LÁSZLÓ