Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - Szántó Éva: cirill (ism.) 448

448 ISMERTETÉSEK — SZEMLE minőség alapjainak felszámolásával" (i. h.); inkább a változások feltűnő sűrűsödését jelenti bizonyos korszakban. Fontos az is, hogy egy-egy változásokban gazdag periódus kezdete és befejező szakasza közt összehasonlítást végezzünk: ennek eredményeképpen tűnik ki a nyelv abszolút értelemben vett gazdagodása és rendszerének megszilárdulása. Ugrást vél tehát a szerző felismerni az ó- és az újfrancia nyelv közt; ezt bizonyítja az ófrancia nyelv érthetőségének szembetűnő csökkenése a motlern korszak beszélői számára. A középfrancia viszont még nem jelent minőségileg új fejlődési fokot, csupán a minőségileg új mozzanatok felhalmozódását s párhuzamos folyamatként a régies vonások fokozatos elhalását (82). Mindezt a szerző gazdag bizonyító anyaggal teszi szemléletessé s ezért cikke, ha új részleteredményeket nem is igen hoz, jó példát szolgáltat a nyelvi fejlődés marxista szempontú korszakolására. GÁLDI LÁSZLÓ Jl. P. 3HHAep: 06ma*i <j)OHeTHi<a H3/L HeHHHrpaflCKoro YHi-iBepcHTeTa. 1960. 3Qß 1. L. R. ZINDER SCSERBA tanítványa volt, majd munkatársa lett. Könyve írásának elkezdésekor csak azt a szerény célt tűzte maga elé, hogy •—• amint írja — részletesen ismertesse SCSERBA fonetikai nézeteit. Már SCSERBA is tervbe vette egy ilyen tematikájú könyv megírását, de tervét sokoldalú elfoglaltsága miatt nem tudta megvalósítani. A könyv írása közben azonban nyilvánvalóvá vált ZINDER előtt, hogy SCSERBA sok gondolatát tisztáznia, számos esetben módosítani is kell, mivel az újabb kutatások eredményei olyan problémákat vetettek fel, amelyeket SCSERBA még nem láthatott. De minden ilyen kérdést SCSERBA tanításából kiindulva igyekezett megoldani. A munka nyolc fejezetből áll. Az első fejezetben „általános problémák" címen a következő kérdésekkel foglalkozik: a fonetika tárgya és helye; a fonetika módszerei; a fonéma elmélet; a beszédfolyamatnak hangokra való tagolása; a fonéma* és a variáns; a fonéma realitása; a fonéma határa és a fonémasor; a fonéma-állomány; a fonéma-rendszer; az artikulációs bázis. A szerző PAVLOVra hivatkozva megállapítja, hogy a második jelzőrendszer fiziológiai mechanizmusa kinesztetikus ingereken alapszik, amelyek a beszédszervektől érkeznek az agyhoz. A beszédszervek mozgása s az ennek következtében létrejött hangképzés tehát szükséges feltétele volt annak, hogy kialakuljon a második jelzőrendszer: a nyelv. Megjegyzi továbbá ZINDER, hogy fiziológiailag teljesen lehetetlen elképzelni olyan nyelvet, amely nem hangokból áll. ZINDER helytelennek tartja azt a hagyományos felfogást, mely a nyelvben három alkotórészt különböztet meg: a hangállományt, a grammatikát és a szókincset. A hang ugyanis az a létezési forma, amelyben megnyilvánul a szó és a nyelvtani forma. E szerint helyesebb lenne, ha a hangokat a nyelv fizikai „formájának", anyagi testének, a szókincset és a grammatikai rendszert pedig a nyelv „tartalmának" tekintnők. Éppen azért mert a hang mint a nyelv formája bizonyos értelemben elkülönül a nyelv tartalmától, önálló kutatás tárgya lehet. Ebből kiindulva természetes, hogy a fonetika különleges helyet foglal el a nyelv kutatásában. ZINDER azonban, mint a szovjet fonetikusok általában, a fonetikát és a fonológiát nem választja szét, hanem egységes tudományágnak tekinti. Eszerint a fonetikai kutatásnak két aspektusa lehet. Vizsgálhatjuk a hangokat akusztikai-fiziológiai szempontból, valamint nyelvészeti, társadalmi szemszögből. A fonetikusnak az a feladata, hogy a nyelv hangállományát mindkét aspektusában vizsgálja. A vizsgálat módszerei attól függnek, hogy melyik szempontból érdekel minket a hang. A beszédfolyamat akusztikailag nem tagolható beszédhangokra. Nem véletlen, hogy az akusztikusok nem tudják meghatározni a beszédhangot, és Dem is tartják ezt lehetségesnek. A beszédfolyamatot csak nyelvi szempontból lehet beszédhangokra felosztani. ZINDER szerint a hangoknak a jelentéssel való potenciális kapcsolata minden nyelvben más, a nyelv hangrendszerétől függ. Ez a kapcsolat teszi szükségessé a fonéma fogalmát, amely nem más, mint a beszédfolyamat minimális, tovább nem osztható egysége. A beszédhang a fonéma létformája. A fonéma önállóságát nem úgy kell értenünk, hogy a fonéma létezhetik a szavakon kívül, hanem csak úgy, hogy egy fonémát önállóan is ki lehet ejteni, amikor az se nem szó, se nem morféma, vagyis amikor nincs sem lexikai, sem morfológiai funkciója. ZINDER következő gondolata is jellemző a szovjet